2012. december 6., csütörtök

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el


Kazuo Ishiguro: Ne engedj el



Már korábban felfigyeltem erre a könyvre, de valamiért nem szimpatizáltam vele, olyan semmilyennek éreztem a fülszöveget, ráadásul az eredeti borítója, amin gyerekek vannak, kissé meg is viszolyogtatott. Valamiért olyan horroros asszociációim támadtak vele kapcsolatban. De nemrég ismét belebotlottam a történetbe, és ma már belátom, hatalmas hibát követtem volna el, ha nem adok egy esélyt a könyvnek.

Valamikor a közeli múltban játszódik a történet, egy angliai magániskola, Halisham egykori diákjai a főszereplők. A narrátor, Kathy H. szubjektív elmeséléséből ismerjük meg az Ő, illetve barátai, Ruth és Tommy történetét ebben a különleges, titokzatos, elzárt világban, majd ifjú felnőttként a valós környezetükkel való megismerkedésüket.

Az egész könyvet átjárja a melankólia, a keserédes nosztalgia, aminek okai szépen lassan bontakoznak ki az olvasó előtt. Kathy utalásaiból ugyan végig sejthető, hogy mi lett Ruth és Tommy sorsa, mégis, ahogy halad előre ebben a csapongó emlékfelidézésben, naiv módon titkon reménykedtem, hogy talán egy kicsi happy endre van esély, és mégis, tudom, hogy egy ilyen könyvnek csak szomorú vége lehet.

Olyan erkölcsi és morális kérdések merültek fel bennem az olvasás közben, amiért néha meg kellett állnom, és elgondolkoznom, milyen világ is, ahol megtörténhet, hogy ennyi klónt hoznak létre, rejtik el őket különféle intézetekbe, és nevelik fel őket abban a hiszemben tartva, hogy nincs más lehetőségük, csakis a donorság, majd a fiatalkori halál. Hiszen az nyilvánvalóvá válik, hogy ugyan ők csak másolatok, de attól még van lelkük, vannak vágyaik, képesek érezni és szeretni, akkor miért ne állhatnának a sarkukra, és lázadhatnának fel a rendszer ellen? De ami a legjobban feldühített, hogy a társadalom hogy képes úgy tenni, mintha ezek a gyerekek nem is léteznének? Hiszen a jövőben valószínűleg pont nekik köszönhetik a saját, vagy valamely szerettük életét.

Ruth karakterét nem igazán szerettem, csak a végére kezdtem őt megérteni, ellenben Tommy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ő az a szereplő volt, aki kereste a válaszokat a felmerülő kérdésekre, akinek voltak teoriái, akin látszott, hogy fejlődni akar, hogy boldogabb lehessen. És mégis, a végén hiába vártam, hogy ő és Kathy fellázadjanak a sorsuk ellen, nem érveltek azzal, hogy ők is megérdemelnék – legalább az ideiglenes – boldogságot. Klónnak lenni annyit jelentene, hogy beletörődünk a sorsunkba és a halálunkba? Lehet, hogy azért nem tudom őket megérteni, mert én magam máshogy cselekednék, még akkor is, ha tudom, hogy az önzőség volna részemről. De hát végülis az ember a legönzőbb lény a világon, nem?

Kíváncsi leszek a regény alapján készült filmre, hogy lehet ezt a kissé csapongó visszaemlékezést, amiben valójában cselekmény alig van, mozivászonra vinni. A szereplők alapján jó eredményre számítok.

Összességében 10-ből 9,5 csillagosnak érzem a könyvet, el tudtam volna még hosszabban is olvasni, például jó lett volna megismerni azt is Kathy további történetéből, milyen érzés donornak lenni, milyen gondolatokat vált ki mindez belőle. De így is kerek volt a történet, egy nap biztosan újra el fogom olvasni.