Jamie McGuire: Az őrző

Jamie McGuire: Az őrző

„Mielőtt álomba merültem, elmondtam az első imát, amit gyerekkorom óta kiejtettem a számon. Nem tudtam, hogyan érdemeltem ki egy ilyen csodálatos ajándékot, és azt sem, hogy ez arcátlanság-e, de hálát adtam Istennek a bukott angyalokért.”

Leírás: A Rhode Island-i Providence városának békebeli árnyékában Nina Grey váratlanul Menny és Pokol összecsapásának középpontjába csöppen. Miközben keservesen igyekszik megbirkózni édesapja nemrégiben bekövetkezett halála miatti gyászával, véletlenül – vagy legalábbis ő ezt hiszi – megismerkedik Jared Ryellel. Bár a fiatalember lehengerlően jóképű megjelenése és titokzatos képességei kellemesen elterelik a figyelmét, hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud Nináról, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz, hogy megtartsa a lányt, akinek megmentésére született, éspedig úgy, hogy elárulja a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor Nina apjának korábbi társai követni kezdik Ninát a sötétben, a lány ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki démonoktól lopott. Szeretné kideríteni, mi az igazság apja halála körül, s eközben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van, a kulcs azonban egyedül Nina birtokában van…

A Sötétség és Fény angyalai trilógia első része.

Korábban már olvastam az írónő magyarul megjelent könyveit, így nagy reményekkel szereztem be ezt is, bár voltak fenntartásaim a fantasy vonal miatt. A könyv elolvasása után viszont pont ennek a hiánya miatt vannak negatív érzéseim, mert nem túl sok misztikus, természetfeletti elem volt a regényben, és ami volt, az sem adott túl sok pluszt a sablonos történethez.

A történet főhőse Nina Grey, egy gazdag családból származó, éppen édesapját eltemetni kényszerülő egyetemista lány. Pont a temetés napján ismerkedik meg Jared Ryellel, akivel természetesen azonnal vonzalom alakul ki közöttük, de a srác valami furcsa okból nem akarja elkérni a telefonszámát, csak a véletlenre bízza, hogy mikor futnak újra össze. A véletlen útjai pedig igencsak kifürkészhetetlenek, gyakrabban futnak össze ők ketten, mintsem feltűnő legyen. De mindeközben belép a történetbe egy másik fiú is, aki szintén odavan Nináért, ő Ryan. A lány azonban sokkal inkább barátként néz rá, amit a fiú hol elfogad, hol azonban lázad ellene, ha kell, mártír módon le is szúratja magát, csak Nina rá figyeljen.

Azonban nagyon hamar egyértelmű lesz a dolog, hogy csakis Jared lehet a nyerő a Nina szerelméért folyó harcban, akihez egy mondacsinált okból elég gyorsan oda is költözik ideiglenes (ezt McGuire már a Sorscsapás-könyvekben is ellőtte). Aztán jön az, ami igyekszik fantasyvé tenni a könyvet, kiderül, hogy Jared azért ennyire tökéletes, mert félig angyal, nem mellékesen pedig a lány védelmezője, így évek óta állandóan figyelemmel követte élete minden pillanatában, nincs olyan, amit ne tudna róla. És természetesen évek óta titkon halálosan szerelmes belé.

„– Azt hiszed, nem tudok főzni? – néztem rá vádlón.

– Ezt nem állítottam. Nem mondom, hogy kóstoltam volna a főztödet. De Jack említette.

– Szerette, amit főzök – mondtam védekezően.

– Jack imádott. Egy mérgezőhulladék-feldolgozóból származó üledéket is feltálalhattál volna neki, abból is kért volna még egyszer – ugratott Jared.”

Nina karakterét nekem egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Egy önző, buta, hisztis liba, aki képtelen eldönteni, mit akar. Elvileg őrülten szerelmes Jaredbe, de hitegeti és kihasználja Ryant, aki pedig hagyja. Nem tudom őt sajnálni egy pillanatig sem az apja halála miatt, majd a szerelmi nyűglődése miatt sem.

Jared pedig hiába van tökéletes pasinak beállítva, félig angyali származása miatt szuperhősnek, nem több, mint egy picsogó papucs, aki akkor is a karjában cipeli a csaját, ha semmi sem indokolja, főz neki, nem hagyja még mosogatni sem. Inkább kezeli egy játékbabaként, mint hús-vér emberként. Arról nem is beszélve, hogy mindent tud róla, szinte a gondolatait is ismeri, mégsem veszi észre, mennyire felületes a lány.

„– Szóval a szárny dolog… – (…)

– Nem kell aggódnod, Nina, hogy tollakat növesztek – nevetett. – Az arkok nem repülnek. Egyszerűen felbukkannak ott, ahova menni akarnak. Én magam is kicsit mindig nevetségesnek tartottam a képeket.

– Én meg szeretem azokat a képeket – vitatkoztam.

– Akkor hát csalódott vagy? – (…)

– Nem nagyon. Inkább ülök a szárnyatlan angyalommal szemközt, mint nézek egy szárnyas angyalról festett képet.”

Ryant sem értem, mit eszik a lányon, főleg, hogy az első pillanattól tudja, hogy ő csőlátással csak Jaredért van oda. Ryan ráadásul olyan, mint egy menstruáló, hangulatingadozós kislány. Egyik pillanatban nem bánja, hogy Nina valaki mással randizik, csak látogassa meg őt a kórházban és legyen boldog, de amint megtudja, hogy a randi éjszakába nyúlt, már mégsem tud örülni a barátja örömének.

A mellékszereplők egy kivételével egy-egy jellemvonással bíró papírszereplők, akik sok vizet nem zavarnak. Csak vannak, lézengenek, időnként megemlítik őket, hogy aggódnak vagy ellenzik Nina szerelmét Jared iránt, de amúgy ha nem lennének, akkor sem lenne semmi. Az egyetemen elhiszem, hogy a hely nagyságát valahogy hangsúlyozni kell minél több diák megnevezésével, de annyira csak feleslegesen odavetett nevek voltak, hogy meg sem lehetett jegyezni, ki kicsoda. Nina anyjának karaktere is körülbelül azért kellett, hogy kapjunk egy kicsi drámát, de ezt leszámítva semmi haszna nem volt, akárcsak Jared anyjának és kisöcsének.

Az egyetlen szereplő, akiben láttam lehetőséget, Claire, Jared kemény, harcias kishúga, akinek szókimondó stílusa üdítő volt a többiek szürkesége mellett. Sajnos a könyv végére ő is elpuhul, szinte giccsesbe megy át, de a folytatásokra nézve benne ott van a potenciál, hogy érdekessé, változatossá tegye az egyhangúságot.

Nem igazán tetszett a könyv stílusa sem, nem tudom, hogy ez a fordítás hibája-e, de időnként, főleg az elején, voltak zavaros dolgok. Nem volt gördülékeny az olvasás, sokszor volt olyan érzésem, nem csak én nem élvezem, amit olvasok, hanem az írónő sem élvezte, amit írt. Pedig az alapötlet akár jó is lehetett volna, ha nem fulladunk bele a giccsbe és a szerelmi háromszög drámáiba. És az már régen rossz, négyszáz oldalon át arra vágyok, hogy jöjjenek a rosszfiúk és nyírjanak ki mindenkit, különben én mászok be valahogy a lapok közé, hogy megfojtsam a főszereplőket.

Nem tudom, akarom-e kínozni magamat a folytatással, talán, ha egyszer nagyon mazochista kedvemben leszek, beleolvasok.