Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Coelhótól korábban már több könyvet is olvastam, volt, amelyik nagyon tetszett, volt, amelyik kevésbé. De mindig kapott újabb esélyt, mert lehet bármilyen sablonos/gyenge a történet, nagyon szép gondolatokat lehetett felfedezni az írásaiban.

De ez a könyv egyáltalán nem fogott meg, szinte még taszított is. Ami ugyan nem jelenti azt, hogy ne olvastam volna el pár óra alatt, de minden lapozással azt számoltam, hány óra van még hátra.

Nem mondom, hogy a hiba a könyvben van, mert valószínűleg csak én nem vagyok eléggé nyitott a spirituális vonatkozásokra, a különböző hagyományokra és szertartásokra, és éppen ezért számomra ez most befogadhatatlannak bizonyult. Ahogy az is, hogy Istennek van egy női arca is, aki a Nagy Anya…

Pedig a főszereplő egy alapvetően nagyon is izgalmas karakter, aki cigány anya és ismeretlen (ha jól értelmeztem az olvasottakat, angol anyanyelvű) apa lelencházba adott gyermeke, majd libanoni nevelőszülők imádott kislánya. Azonban az a tény, hogy 19 évesen hátat fordítson az egyetemi tanulmányainak, elvetesse magát egy fiúval, akinek ezzel szintén elvágja az esélyeit, azért, hogy körülbelül húsz évesen gyereket szülhessen, számomra már antipatikus volt. Ahogy később Istennek hátat fordít és kialakul benne a „boszorkányság”, az már megfoghatatlan és értelmezhetetlen számomra.

Tehát nyugodtan kijelenthetem, ezzel a könyvvel nem találtunk egymásra, de sebaj, kísérletezem tovább Coelhóval, még sorakozik itthon három olvasatlan könyvem tőle a polcon.

(És ezennel a Könyvmolypárbajra vállalt utolsó könyvemet is befejeztem. J)

Takami Kósun: Battle Royale - Borzalmas és letehetetlen

Takami Kósun: Battle Royale

Sosem hittem volna, hogy ezt a könyvet valaha is elolvasom, mégis így történt. Néhány évvel ezelőtt ajánlották nekem, de mikor elolvastam a fülszöveget, hátra hőköltem, hogy ez annyira nem az én világom, hogy szó sem lehet róla. De ugyebár a közmondás is úgy tartja, soha ne mondd, hogy soha.

Így történt, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt besétáltam egy könyves boltba, az akciós regényeket néztem, mikor a kezembe akadt igencsak leárazva ez a vaskos, nem túl bizalomgerjesztő borítóval ellátott regény. Fogalmam sincs azóta sem, miért döntöttem mégis úgy, hogy megveszem, hiszen továbbra sem volt szimpatikus a leírása, de úgy éreztem, ennek a könyvnek haza kell velem jönnie, kiválasztott magának. Ezer forintom pedig éppen akadt… ennek ellenére hosszú ideig tartott, míg végül ki is nyitottam, és olvasásra szántam el magam. De a végeredmény megdöbbentő. 740 oldal kevesebb, körülbelül 40 óra alatt. Mert ez a könyv igenis tudott valamit…

Tavaly decemberben olvastam életem első disztópiás regényét, a kissé hasonló alapötletű, „Az éhezők viadala” trilógiát, talán ezért is vettem a bátorságot, hogy megpróbálkozom a Battle Royallal. Amilyen félve vágtam neki az előbbinek, annyira rettegve ennek. Hiszen azért nem túl szívderítő történet, ahol egy halom gyereket összezárnak, és kényszerítik őket egymás meggyilkolására, ha életben akarnak maradni.

Nem összehasonlítást szeretnék írni a két műről, de kétségkívül mégis azt teszem, mivel valamennyire egyezik a szituáció, és alig másfél hónap különbséggel olvastam őket.

„Csak most jöttem rá, hogy nem tudok semmit a többiekről. Valójában milyen emberek? Mert… nem láthatsz bele mások lelkébe.” /93.o./

A Battle Royale legnagyobb erénye szerintem a több nézőpontúság, mert így minden szereplő indítékát, háttértörténetét és halálának okát megismerhetjük. Igaz, hogy ezzel lényegesen brutálisabb lesz, mint Az éhezők viadala, ahol a résztvevőkről sokszor csak annyit tudunk, hogy meghaltak, és nem ismerjük a körülményeket, de itt minden karakter halála kegyetlenül és naturalisztikusan ábrázolásra kerül. A legkegyetlenebb gyilkosságtól a legelgondolkodtatóbb, legmeghatóbb halálig.

Annak ellenére, hogy 15 éves gyerekekről beszélünk, nem tudtam mindenki halálát sajnálni, mert egyesek – bár nem sokan – igenis megérdemelték, viszont sokakat megkönnyeztem. Szinte velük féltem, aggódtam végig az egész „játékot”, mert nincs is annál szörnyű, mint kételkedni a tulajdon barátaidban, hát még az általad nem annyira ismertekben.

Sokat gondolkodtam olvasás közben, én mit tettem volna az adott helyzetben, de nem tudom. Hiszen egy ilyen szituációban, amikor tényleg senkiről sem lehet tudni, mennyire megbízható, nehéz helyesen, a morálnak megfelelően cselekedni. Ezért nem tudom a legtöbbjüket elítélni a gyilkosságokért, mert nem lehetek benne biztos, hogy én másként cselekedtem volna, ha a szigetre kerülök, hiszen freudi módra mindenkiben ott munkál az élni akarás ösztöne.

Ami még hatalmas pozitívuma a több nézőpontúságnak, hogy nem lehettünk benne biztosak, ki marad a végén életben utolsóként, bár azért kicsit sejthető, kik lesznek az utolsók között, hiszen a főbb szereplők megvoltak a könyvben.

Azért megemlítenék negatívumot is, bár erről nem a szerző tehet, inkább az én pocsék memóriám. Nagyon nehezen barátkoztam meg ennyi japán névvel, és sokszor el is felejtettem, ki kicsoda is, mi volt az ő sztorija, mi történt vele a szigeten. Talán jegyzetelhettem volna olvasás közben, mert ugyan kaptunk osztálynévsort, térképet, meg számozva voltak olvasás közben is a szereplők, de én még így is belegabalyodtam néha a dolgokba. De tényleg, ez nem az író hibája, evidens, hogy egy japán szerző japán nevekkel lássa el a szereplőit.

Érdekes, hogy míg nem is olyan régen „A katedrális” c. regényben a brutalitás mennyiségét túlzónak találtam, addig itt valahogy szemet hunytam felette, pedig rengeteg gyomorforgató és kegyetlen rész volt a könyvben. Mégis, itt „rendben” volt, mert hát az egész regény a halálról szólt. (Az én logikám sem komplett, ugye? J)

Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyszerre volt érdekes, izgalmas, helyenként megható, máskor brutális, gyönyörű és borzalmas. Hiszen 15 éves gyerekek haltak meg egy „játékban”, egy ugyan kitalált országban, de sosem tudhatjuk, nem-e jut idáig a világ. És ezt a gyomorszorító érzést csak erősíti a tény, hogy az író 1997-re helyezte az eseményeket. Még sokáig a hatalmában fog tartani ez a könyv, és még nagyon sok mindent át kell vele kapcsolatban gondolni.

Örülök, hogy végül megvettem ezt a könyvet, és nem csak azért, mert ár/érték arányban remekül jöttem ki belőle, hanem mert ez is remek példája annak, hogy végre tényleg bebizonyosodik, hogy nem csak a limonádé könyveket tudom értékelni és szeretni.

Ken Follett: A katedrális

Ken Follett: A katedrális

Ez volt az a könyv, aminek egyszerre hatalmas elvárásokkal, és talán annál is nagyobb kétségekkel indultam neki. Évek óta ajánlgatták, főleg anyu, hogy nagyon jó könyv, izgalmas, cselekményekben gazdag. Eddig a vastagsága visszatartott, de miután ősszel megnéztem a belőle készült mini sorozatot, már nem volt kétség, hogy eljött az ideje, hogy elolvassam. Hiszen ha a sorozat tetszett belőle, a könyv csak még jobb lehet. VISZONT Ken Follett kapcsán már ért engem nagyon negatív élmény, a „Kulcs a Manderley-házhoz” című regényét félbehagytam, annyira szenvedtem vele.

Az alaptörténet, mint ahogy a cím is sejteti, egy katedrális, vagyis annak építése köré fonódik, ez lesz a kiváltója, hogy a különböző társadalmi rétegből származó szereplők keresztül-kasul hálózzák egymás életét. Betekintést nyerünk ezáltal a szerzetesek életébe, rádöbbenünk az egyházi vezetők önző, hataloméhes viselkedésére, a gazdagok grófi címért folytatott harca a szemünk előtt folyik, akárcsak Anglia trónjáért vívott polgárháború, s közben izgulhatunk, hogy az olyan egyszerű emberek, mint a parasztok, kőművesek, ácsok, stb. ne haljanak éhen a vérzivataros időkben.

Minden adott lenne tehát egy remek történethez, én mégsem élveztem a könyvet. Hogy miért? Jó kérdés, annyira én sem tudom, sok kis tényező játszott benne közre.

Vegyük például a szereplőket. Nagyon sok karakter játszik fontos szerepet a regényben, de igazán senki sem volt számomra szimpatikus. Nem szándékosan, de tudat alatt mégis valamennyiüket ahhoz a személyhez hasonlítottam, akik a sorozatban voltak. Tamás mestert a sorozatban nagyon szerettem, mert értelmes és kitartó, szereti a családját, de a könyvnek már rögtön a legelején eljátszotta nálam a szimpátiáját, mikor a felesége halála után rögtön pár órával egy másik nővel feküdt össze, meg vallotta magát szerelmesnek, holott állítólag nagyon szerette a feleségét is. Meg a későbbiekben is annyira szűklátókörű volt, ha a fiáról volt szó, hogy az rossz benyomást keltett bennem, és nem tudtam neki megbocsátani.

Talán Fülöp perjel volt az egyetlen szereplő, aki végig fenntartotta bennem a szimpátiát, mert szerzetes létére sem volt tökéletes, és tisztában volt a saját rossz tulajdonságaival. De voltak röpke pillanatok, amikor őt sem tudtam kedvelni bizonyos cselekedetei miatt.

A legtöbb szereplő elég egyoldalú volt. vagy velejéig romlott, vagy abszolút rossz. Túl nagy jellemváltozások nem történtek, jellemfejlődés még annyira sem, és azért egy ezer oldalas regény esetében ez elég szörnyű.

A másik, számomra, nagyon negatív a könyv kapcsán a túlzott mennyiségű, és szerintem abszolút felesleges brutalitás, illetve testiség ábrázolása volt. Oké, értem én, hogy egy olyan világ volt a 12. század, ahol a háborúkkal együtt járt a halál és az erőszak – akár nemi is -, de olyan részletességgel ecsetelni, mint ahogy megtörtént, nem kellett volna. (Nem véletlen hagytam abba anno a Kulcs a Manderley-házhoz c. könyvet, abban is hemzsegtek a ponyvaszerű, szexuális leírások.)

Ritkán esik meg velem, hogy egy könyv ellenében a belőle készült adaptációt ítéljem jobbnak, de ez esetben ez történt. Ennek ellenére valószínűleg el fogom olvasni a folytatást is, mert olvastam már arról is hideget-meleget, legjobb lesz, ha most nem hagyom magam mástól befolyásolni, majd én eldöntöm, jobb-e vagy sem, mint „A katedrális”.

Fejős Éva: Karácsony New Yorkban

Fejős Éva: Karácsony New Yorkban

Ilyen címmel az ember azt várja, hogy egy kis karácsonyi hangulat fogja el, kibámulva az ablakon pedig alig várja, hogy szakadni kezdjen a hó. De velem semmi ilyen nem történt, mert a sztorit inkább éreztem szappanoperának, mint karácsonyi cukormázas történetnek.

Persze erre számítani lehetett valamennyire a tartalom alapján, de a végeredmény több szappan lett, mint számítottam. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam volna jól olvasás közben, és ne faltam volna az oldalakat egymás után, de nem egészen azt kaptam, mint vártam.

Pedig az alapötlet nagyon is érdekes, hogy egy öreg amerikai rock sztár hetvenedik születésnapjára készülve meghívja összes gyermekét és azok anyjait karácsonykor New Yorkba, noha magyar származású fiáról, Martinról korábban még csak egy fényképet sem látott, csak a gyerektartást fizeti utána. És most mégis családegyesítésre készül, és ezzel nem csak az öreg Wayne életében következik be nem várt fordulat, de egykori magyar szeretője, a házassági válsággal küzdő Lina, az ő fia, Martin, Wayne első szülöttje, Nicholas, valamint Wayne menedzsere, Mary-Ann életében is.

Voltak igazán szórakoztató elemek is a könyvben, kiváltképp Wayne karakterét éreztem annak, de azért hetven éves korához képest én túlzottan fiatalosnak éreztem. Viszont a dumája és a változó figurája miatt nagyon is el tudtam hinni, hogy ilyen a valóságban egy kiöregedéstől rettegő rocker.

Ellenben Martin karaktere számomra nagyon nem volt szimpatikus. Egyszerűen annyira leegyszerűsödött gondolkodású (értem ezalatt, hogy körülbelül csak a szex és zene jár az agyában), és oké, értem én hogy tinédzser, nem vagyok még én sem olyan öreg, de tényleg ilyen primitív módon működne a 17-18 éves srácok agya? A barátnője, Virág karaktere pedig a mondvacsinált szerelmi depressziójával egyszerűen kikészített.

Szerettem volna többet megtudni kicsit New Yorkról, de mintha egy olyan díszlet lett volna csak a történethez, amit nem építettek fel részletesen, csak egy-két jelenet kellékei készültek el.

Ami még nagyon szembetűnő volt a regényben, hogy igyekezett nagyon naprakész, illetve trendi lenni. Gondolok itt Lina trendkutatói állására, vagy népszerű divatmárkák és üzletházak emlegetésére, illetve ami legjobban meglepett, az okostelefonok állatos alkalmazásainak említése. Ha nem másfél hónappal a könyv olvasása előtt veszek én magam is ilyen készüléket, nem is tudtam volna, miről van szó.

A borító nagyon szép lett a fényes ezüst hópelyhekkel, de alapvetően a Fejős-regények valamennyi borítóját szeretem, olyan egyszerű, mégis magával ragadó a stílusuk.

Összefoglalva elmondhatom, nem ez volt az eddigi kedvenc könyvem ugyan az írónőtől, de olvastam már rosszabbat is. Ha az ember nem akar semmin sem gondolkozni, kiváló választás, de éppen ezért senki ne várjon csodát. Én mindenesetre maradok a továbbiakban is Fejős Éva olvasója, és előre várom a legújabb regénye megjelenését. 

Egy könyv, ami elvarázsolt

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

„Van valami különös erejük a szavaknak. Ha avatott kezek alól kerülnek ki, megbabonáznak. Úgy rátekerednek az ember végtagjaira, mint a pókháló, és amikor annyira elbűvölték, hogy mozdulni sem tud, akkor átszúrják a bőrét, behatolnak a vérébe, és elnémítják a gondolatait. És a belső énében csodákat művelnek.”

Ez a néhány sor tökéletesen összefoglalja, milyen hatással volt rám a történet. A bűvkörébe vont, beszippantott, elvarázsolt, katarzist okozott. Csakis a legpozitívabb jelzőkkel tudom illetni a regényt, mivel az első szótól az utolsóig imádtam.

Már hónapokkal korábban megvettem a könyvet, mivel a leírása megragadta a figyelmemet, és 500 forintért kiáltott utánam a bolt polcáról. Nem volt mit tennem, ha annyira akarta, hát magammal hoztam. És milyen jól tettem… Bár nem éppen ilyen cselekményre számítottam, mint amit kaptam, de ez talán még a várakozásaimnál is jobb volt.

Vida Winter, az ünnepelt írónő az újságírók kitartó faggatózása ellenére, sosem volt hajlandó beszélni a származásáról, a fiatal koráról, az életéről. Gazdag fantáziája révén mindig új és izgalmas sztorikat kreált az érdeklődőknek, de az igazságot – mely talán bármely kitalációjánál izgalmasabb és érdekfeszítőbb - megtartotta magának… mindeddig.

Margaret Lea antikvárius vénkisasszony, akinek legfőbb hobbijai a könyvek, és kevéssé ismert XIX. századi írók életrajzainak megírása. Ő inkább a holtakat kedveli, ezért is vonakodik kezdetben elvállalni Miss Winter felkérését. Azonban miután elolvassa az írónő első könyvét, olyan rejtélyekre bukkan, melyekre választ akar kapni. Így kezdődik el számára az a történet, mely végérvényesen megváltoztatja az életét.

„Eleinte az életünk nem igazán a mi történetünk, hanem valaki más történetének a folytatása.”

Valójában nem csak Vida Winter történetét ismerhetjük meg, hanem a nagyszülei és a szülei élete is kirajzolódik előttünk, egy olyan családé, melyben tragédiák befolyásolták mindenki sorsát. És egyben megismerhetjük Margaret életét is, illetve az okait, miért zárkózott be egész életére a könyvek világába.

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy azzal ne áruljak el semmi fontosat, mert csavar jócskán volt a történetben, bár volt, amit előre sejtettem, hogy nem minden az, aminek látszik, hiszen olvasva a múltat mégis tudtam, kivé lett a jelenben Vida Winter, és voltak olyan momentumok, mikor valamiféle reakciót vártam volna egy-egy szereplőtől, mert én felkaptam rá a fejemet, de mintha ők viszont elsiklottak volna felette. Persze ez a végére értelmet nyert, de éppen ezért nem ütött akkorát.

Ellenben a legvégső fordulat teljesen megrendített, meg is könnyeztem, de rengeteg kérdést is felvetett, amire nem kaptam végül választ, de talán jobb is így, mert tovább gondolkozhatok rajta, gyárthatok teóriákat, de attól még nem fogom kevésbé szeretni ezt a történetet, hogy igazából mégsem fogom tudni a kérdéseimre a feleleteket.

A hangulat, a történet, a nem-papírszereplők és a csavarok miatt összességében csillagos ötös nálam ez a regény, és a kedvenceim között lesz a helye. Kiváltképp ajánlom télen olvasni, mikor bebújhatsz a paplan alá a könyvvel, és olvasás közben elkortyolhatsz egy bögre kakaót vagy teát mellé.

Frei Tamás újabb regénye

Frei Tamás: A bankár

Tavaly Karácsony óta, miután kevesebb, mint 48 óra alatt kiolvastam „A megmentőt”, vártam, hogy megjelenjen a folytatás. Talán éppen ezért voltak akkora elvárásaim ezzel a könyvvel is, és így az elején kicsit csalódás volt.

Lehet, hogy nem jó időben kezdtem neki, de nagyon döcögősen indult, nem voltam képes ráhangolódni, nem kötött le. Valószínű ez abból is eredt, hogy a bankvilágban nem vagyok túl ismeretes, és így nem is kötött le a spekulánsokról, pénzügyi csalókról szóló bevezetés, maximum bosszantott, hogy egyes emberek milyen gátlástalan módon képesek a kisemberektől elcsalt pénzen meggazdagodni, vagy éppen összeomlásba taszítani egy egész országot.

Kezdetben nem is értettem, hogy André karaktere hogyan fog ehhez kapcsolódni, de néhány száz oldal után elkezdtek összekapcsolódni a szálak, mert míg az ex-légiós Olaszországból menekülve rég elrabolt fiát keresi, a Magyarországot válságba taszítók nyomára bukkan önakaratán kívül, s így ismét többször életveszélybe kerül.

Ekkorra már igazán beindult a cselekmény, mindegyik szálat elég érdekesnek és izgalmasnak találtam, sokkal jobb tempóban is haladtam. De folyton ott motoszkált bennem a gondolat, hogy a fenébe van az, hogy egy ember ennyiféle kínzást, veszélyt és támadást képes átélni, mint André? Jó, értem én, hogy remekül kiképezték az idegenlégióban, és nyílván remek a fizikuma, meg tud egy csomó trükköt, de mégis olyan hihetetlenül tökéletes. Persze, tudom, a főszereplők ritkán halnak meg a könyv közepén, de ez akkor is kicsit túlzás volt…

Összességében mégis jó a véleményem a regényről, mert a második felét tényleg élveztem, érdekes helyeken játszódott és tényleg éreztem a precizitást a részletekkel kapcsolatban. Biztos alapos kutatómunka előzte meg a regényt, és ez érezhető is volt rajta.

Kíváncsian várom a jövő évben megjelenő folytatást!

Az éhezők viadala - Az új kedvenc

Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Eredetileg külön-külön szerettem volna írni a könyvekről, de igazából annyira összetartoznak, hogy nem bírom őket szétválasztani. Bár ebben nyílván az is közrejátszik, hogy kevesebb, mint egy hét alatt olvastam el mindhárom részt.

A történet valamikor a jövőben játszódik, mikor a ma ismert világ már nem létezik, hanem a Kapitólium és a fennhatósága alá tartozó tizenkét körzet mindössze, ahol még élet van. Ennek a zsarnoki, diktatórikus világnak az egyik fő eseménye az évente megrendezésre kerülő Éhezők viadala, mely a kapitóliumiak szórakoztatására szolgáló reality showra hasonlító műsor. Valamennyi körzet kénytelen kisorsolni egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt az eseményre, tudva, hogy a huszonnégy fiatalból mindössze egyetlen kerülhet ki élve az arénából.

Katniss Everdeen, a félárva lány a Tizenkettedik körzetből, mindössze 16 éves, mikor az eredetileg kisorsolt húga helyett önként jelentkezik a viadalra. Noha szinte minimális az esélye, de a húgának tett ígéret miatt mindenre elszánt, hogy valaha még hazatérhessen. Pedig ez nem is olyan egyszerű feladat, hiszen a mentora egy iszákos semmirekellő, Tizenkettedik körzetbeli ellenfelének, Peetának, egy életre adósa, amiért évekkel korábban megmentette az éhhaláltól, és a többi kiválasztott is mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a végén ők maradhassanak életben.

Már a tartalomból egyértelművé válik, hogy nem egy túl vidám történetről van szó, és ahogy egyre előrébb haladtam, és betekintést nyertem ennek a szörnyű világnak az életébe, folyton az járt a fejemben, ez akár még be is következhet. Nem is olyan elképzelhetetlen, hogy egy nap odáig jutunk, hogy megsemmisül a civilizációnk jelentős része, ahogy az sem, hogy egyetlen diktatórikus állammá szerveződjön a világ. És tekintettel arra, hogy manapság egyre nő a kiskorú bűnözők száma is, még félelmetesebb arra gondolni, hogy az Éhezők viadala akár létre is jöhetne.

Hiszen nézzünk csak körbe a televíziós csatornák kínálatában, ez is épp olyan valóság show, mint a mai, csak gyerekekről szól, akik gyilkolják egymást. Vajon mennyi idő kell, hogy a mi világunkban már túl unalmas legyen egy csapatnyi összezárt ember mindennapjait nézni, és ezért nem gondolják úgy a műsorkészítők, hogy fel kéne pörgetni a műsort? Őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam, mert ha megtörténne, az az emberiség bukása lenne.

Miközben olvastam a trilógiát, képtelen voltam egyetlen könnycseppet is ejteni, pedig voltak részek, ahol más körülmények között simán elbőgtem volna magam. De éppen ez volt az erőssége ennek a történetnek, hogy pörögtek benne annyira az események, hogy egy másodpercnyi időm se legyen megállni, meggyászolni valakit.

Voltak a szívemnek igazán kedves szereplők a történetben, akik még akár meg is tudtak nevettetni, mint Finnick és az előkészítő csapat, olyanok is, akik mélyen megérintették a lelkemet, Ruta, Prim és Cinna, de kétségkívül a kedvenc szereplőm mindhárom részben Peeta volt. A fiatal kora ellenére már a legelején olyan tisztán látja az eseményeket, ahogy senki más, és végtelenül hűséges azokkal, akiket szeret. Annak ellenére, hogy a könyvek Katniss szeméből vannak elmesélve, mégis Peeta az, akit megszerettem már az elején.

Külön kiemelném még Haymitch karakterét, aki annak ellenére, hogy egy alkoholista, lecsúszott alak, mégis vannak remek pillanatai, és az ember egyszerre tudja őt szánni, és talán még szeretni is, és mégis gyűlölni azért, amilyen. Hogy titokzatos, kétszínű, és nem tudni, kit támogat, mik a tervei.

Gale karaktere volt, amin a legtöbbet gondolkoztam mindhárom rész alatt, hogy kedvelem-e. végül arra jutottam, hogy nyílván azért viseltetek iránta kissé negatív érzésekkel, mert nálam Peeta lenne a nyerő a két fiú közül, és nem is kéne ezen annyit nyüglődnöm, mint Katnissnak. Mert Gale lehet csodálatos legjobb barát, a családját segítő kitartó fiú, mégsem érzem benne mindazt az erőt, és ez alatt mentálist értek, ami Peetában megvan.

Úgy hiszem, egy nap még újra fogom olvasni a könyveket, mert jelenleg hatalmas ürességet érzek magamban, amin lehet, hogy egy picikét bővebb epilógus sokat segített volna, de addig is még sokszor eszembe fognak jutni részletek. Remek trilógia volt, amelyet a kedvenceim között fogok számon tartani, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Mert ez nem egy ifjúsági regény, mint ahogy hirdetik, sokkal több annál… és nem is csak fiataloknak.