Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
Már korábban felfigyeltem erre a könyvre, de valamiért nem
szimpatizáltam vele, olyan semmilyennek éreztem a fülszöveget, ráadásul az
eredeti borítója, amin gyerekek vannak, kissé meg is viszolyogtatott. Valamiért
olyan horroros asszociációim támadtak vele kapcsolatban. De nemrég ismét
belebotlottam a történetbe, és ma már belátom, hatalmas hibát követtem volna
el, ha nem adok egy esélyt a könyvnek.
Valamikor a közeli múltban játszódik a történet, egy angliai
magániskola, Halisham egykori diákjai a főszereplők. A narrátor, Kathy H.
szubjektív elmeséléséből ismerjük meg az Ő, illetve barátai, Ruth és Tommy
történetét ebben a különleges, titokzatos, elzárt világban, majd ifjú
felnőttként a valós környezetükkel való megismerkedésüket.
Az egész könyvet átjárja a melankólia, a keserédes
nosztalgia, aminek okai szépen lassan bontakoznak ki az olvasó előtt. Kathy
utalásaiból ugyan végig sejthető, hogy mi lett Ruth és Tommy sorsa, mégis,
ahogy halad előre ebben a csapongó emlékfelidézésben, naiv módon titkon
reménykedtem, hogy talán egy kicsi happy endre van esély, és mégis, tudom, hogy
egy ilyen könyvnek csak szomorú vége lehet.
Olyan erkölcsi és morális kérdések merültek fel bennem az
olvasás közben, amiért néha meg kellett állnom, és elgondolkoznom, milyen világ
is, ahol megtörténhet, hogy ennyi klónt hoznak létre, rejtik el őket különféle
intézetekbe, és nevelik fel őket abban a hiszemben tartva, hogy nincs más
lehetőségük, csakis a donorság, majd a fiatalkori halál. Hiszen az
nyilvánvalóvá válik, hogy ugyan ők csak másolatok, de attól még van lelkük,
vannak vágyaik, képesek érezni és szeretni, akkor miért ne állhatnának a sarkukra,
és lázadhatnának fel a rendszer ellen? De ami a legjobban feldühített, hogy a
társadalom hogy képes úgy tenni, mintha ezek a gyerekek nem is léteznének?
Hiszen a jövőben valószínűleg pont nekik köszönhetik a saját, vagy valamely
szerettük életét.
Ruth karakterét nem igazán szerettem, csak a végére kezdtem
őt megérteni, ellenben Tommy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ő az a
szereplő volt, aki kereste a válaszokat a felmerülő kérdésekre, akinek voltak
teoriái, akin látszott, hogy fejlődni akar, hogy boldogabb lehessen. És mégis,
a végén hiába vártam, hogy ő és Kathy fellázadjanak a sorsuk ellen, nem
érveltek azzal, hogy ők is megérdemelnék – legalább az ideiglenes –
boldogságot. Klónnak lenni annyit jelentene, hogy beletörődünk a sorsunkba és a
halálunkba? Lehet, hogy azért nem tudom őket megérteni, mert én magam máshogy
cselekednék, még akkor is, ha tudom, hogy az önzőség volna részemről. De hát
végülis az ember a legönzőbb lény a világon, nem?
Kíváncsi leszek a regény alapján készült filmre, hogy lehet
ezt a kissé csapongó visszaemlékezést, amiben valójában cselekmény alig van,
mozivászonra vinni. A szereplők alapján jó eredményre számítok.
Összességében 10-ből 9,5 csillagosnak érzem a könyvet, el
tudtam volna még hosszabban is olvasni, például jó lett volna megismerni azt is
Kathy további történetéből, milyen érzés donornak lenni, milyen gondolatokat
vált ki mindez belőle. De így is kerek volt a történet, egy nap biztosan újra
el fogom olvasni.
