2012. december 6., csütörtök

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el


Kazuo Ishiguro: Ne engedj el



Már korábban felfigyeltem erre a könyvre, de valamiért nem szimpatizáltam vele, olyan semmilyennek éreztem a fülszöveget, ráadásul az eredeti borítója, amin gyerekek vannak, kissé meg is viszolyogtatott. Valamiért olyan horroros asszociációim támadtak vele kapcsolatban. De nemrég ismét belebotlottam a történetbe, és ma már belátom, hatalmas hibát követtem volna el, ha nem adok egy esélyt a könyvnek.

Valamikor a közeli múltban játszódik a történet, egy angliai magániskola, Halisham egykori diákjai a főszereplők. A narrátor, Kathy H. szubjektív elmeséléséből ismerjük meg az Ő, illetve barátai, Ruth és Tommy történetét ebben a különleges, titokzatos, elzárt világban, majd ifjú felnőttként a valós környezetükkel való megismerkedésüket.

Az egész könyvet átjárja a melankólia, a keserédes nosztalgia, aminek okai szépen lassan bontakoznak ki az olvasó előtt. Kathy utalásaiból ugyan végig sejthető, hogy mi lett Ruth és Tommy sorsa, mégis, ahogy halad előre ebben a csapongó emlékfelidézésben, naiv módon titkon reménykedtem, hogy talán egy kicsi happy endre van esély, és mégis, tudom, hogy egy ilyen könyvnek csak szomorú vége lehet.

Olyan erkölcsi és morális kérdések merültek fel bennem az olvasás közben, amiért néha meg kellett állnom, és elgondolkoznom, milyen világ is, ahol megtörténhet, hogy ennyi klónt hoznak létre, rejtik el őket különféle intézetekbe, és nevelik fel őket abban a hiszemben tartva, hogy nincs más lehetőségük, csakis a donorság, majd a fiatalkori halál. Hiszen az nyilvánvalóvá válik, hogy ugyan ők csak másolatok, de attól még van lelkük, vannak vágyaik, képesek érezni és szeretni, akkor miért ne állhatnának a sarkukra, és lázadhatnának fel a rendszer ellen? De ami a legjobban feldühített, hogy a társadalom hogy képes úgy tenni, mintha ezek a gyerekek nem is léteznének? Hiszen a jövőben valószínűleg pont nekik köszönhetik a saját, vagy valamely szerettük életét.

Ruth karakterét nem igazán szerettem, csak a végére kezdtem őt megérteni, ellenben Tommy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ő az a szereplő volt, aki kereste a válaszokat a felmerülő kérdésekre, akinek voltak teoriái, akin látszott, hogy fejlődni akar, hogy boldogabb lehessen. És mégis, a végén hiába vártam, hogy ő és Kathy fellázadjanak a sorsuk ellen, nem érveltek azzal, hogy ők is megérdemelnék – legalább az ideiglenes – boldogságot. Klónnak lenni annyit jelentene, hogy beletörődünk a sorsunkba és a halálunkba? Lehet, hogy azért nem tudom őket megérteni, mert én magam máshogy cselekednék, még akkor is, ha tudom, hogy az önzőség volna részemről. De hát végülis az ember a legönzőbb lény a világon, nem?

Kíváncsi leszek a regény alapján készült filmre, hogy lehet ezt a kissé csapongó visszaemlékezést, amiben valójában cselekmény alig van, mozivászonra vinni. A szereplők alapján jó eredményre számítok.

Összességében 10-ből 9,5 csillagosnak érzem a könyvet, el tudtam volna még hosszabban is olvasni, például jó lett volna megismerni azt is Kathy további történetéből, milyen érzés donornak lenni, milyen gondolatokat vált ki mindez belőle. De így is kerek volt a történet, egy nap biztosan újra el fogom olvasni.

2012. október 2., kedd

Könyvmoly Párbaj újra

Október 8.-án indul a 3. menet, és idén is úgy döntöttem, részt veszek rajta. :)


A-lista:

John Jakes: Észak és dél
J. R. R. Tolkien: A gyűrűk ura
Raana Raas: Csodaidők 1. - Az ogfák vöröse
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Ken Follett: Egy férfi Szentpétervárról
Gregory Maguire: A boszorkány
Katherine Howe: A boszorkányoskönyv
Diana Gabaldon: Outlander 2. - Szitakötő borostyánban
Bíró Szabolcs: Sub rosa
Selmeczi Mari: Randevú a Broadwayn



B-lista:
Tasmina Perry: Divatdiktátorok
Joanne Harris: Csokoládé
David Safier: Jézus szeret engem
Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset
Anne Frank: Anne Frank naplója
Michelle Moran: Madam Tussaud
Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn
Robert Merle: Védett férfiak
Stephenie Meyer: A burok


2012. július 23., hétfő

E. L. James: A szürke ötven árnyalata – „avagy Kínozzuk az olvasókat verbálisan”


E. L. James: A szürke ötven árnyalata – „avagy Kínozzuk az olvasókat verbálisan”

Előre leszögezném, ez a bejegyzés még véletlenül sem pozitív lesz – bár szerintem ezt a címből már mindenki leszűrte -, rengeteg spoilert tartalmazhat(na) – ha lenne bármi meglepő a történetben -, és bizony káromkodások, trágár szavak megjelenhetnek – de minden alkalommal a könyvet fogom idézni. Aki ezek után is elolvassa a postot, azok meg ne mondják, hogy nem szóltam előre… :D
 
Hogyan is került ez a könyv a látókörömbe? Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, az lett volna a meglepő, ha nem kerül, hiszen újabban a csapból is ez folyik, olyan komoly marketing-tevékenység veszi körbe. Hallottam már botránykönyvként, majd mami-pornóként is aposztrofálva, és ekkor el is döntöttem, köszönöm, nekem erre nincs szükségem. Aztán egyre több megosztó véleménnyel találkoztam a könyvről, megtudtam, hogy eredetileg egy ez „tvájlájt” fanfiction volt (amikkel egyáltalán nincs gondom, mert léteznek igenis nagyon színvonalasak, jómagam már hét éve rendszeresen olvasok ilyeneket akár ebben a fandomban is), és így még inkább igyekeztem magam megfosztani eme regény olvasatának élvezetétől. De tegnap mégis elolvastam – ha már anyu úgy is megvette -, bár az első három oldal után tudtam, hogy ehhez nagyon mazoistának kell lennem – pedig ennyire nem tartom magam annak. :P

Vegyük az alapszituációt: Anastasia Steel a záróvizsgája előtt álló okos, fiatal nő, aki ugyan majdnem 22 éves, de mivel eddig a könyvek világában élt, az sem tudja, mi az az élet, tipikus példája a szürke kisegérnek – akibe, azért kiderül, több ismerőse is bele van esve. Mindez akkor változik meg, mikor legjobb barátnője helyett meg kell interjúvolnia egy dúsgazdag, sikeres pasit, aki az egyetemüket szponzorálja. És hoppá, ki hinné, becsap a villám, Ana Steel életében először nemcsak egy regényhőst, hanem egy hús vér férfit is vonzónak talál. Ja, de előtte szó szerint beesik a pasi irodájába, hiszen ő egykor Bella volt, akiről ugyebár köztudomású, mennyire béna, és képtelen bármit úgy csinálni, hogy azzal ne hozza magát cikis helyzetbe.

Tehát a pasi: Christian Grey (=Edward) gyönyörű, Adonisz, dúsgazdag, sikeres, udvarias, stb… Ugye, ilyen pasi nem is létezik? Sőt, még akkor sem dobja ki az ifjú hölgyikét az irodájából, mikor az bebizonyítja végtelen primitívségét, ügyefogyottságát és bunkóságát (azért elég gáz megkérdezni nyíltan egy interjú kellős közepén, meleg-e). Azért persze a későbbi 500 oldalon kiderül, hogy Grey közel sem ennyire türelmes, de addigra tisztában leszünk a sötét oldalával is.

Az első száz oldal nem szól többről, mint hogy ez a két fiatal hős még néhányszor egymásba botlik, elkezdenek egymáshoz vonzódni, és a csaj azon nyűglődik, hogy nem elég szép, hogy egy ilyen tökéletes pasi őt akarhassa. Grey azonban, noha figyelmezteti Anát, hogy tartsa távol magát tőle a saját érdekében, mégsem képes ugyanerre. Titeket nem emlékeztet mindez Edwardra?

Aztán közben feltűnik egy José nevű srác, aki mint kiderül, szintén nagyon jó pasi, és szerelmes a lányba, de Bella - vagyis bocs, Ana - csak barátként tekint rá. Nem is tudom, miért van déjá vum… Ennek ellenére Grey halálosan féltékeny lesz a srácra természetesen.

Közben szépen lassan csordogál a történet, már vagy két hét is eltelt, mikor Greynek végre kiderül a legnagyobb hibája - ami elől ennek az ártatlan szűz lánynak menekülnie kéne, de nem, ő egyre jobban belehabarodik Mr. Adoniszba -, mikor egy szerződést kínál neki a pasi, lényegében, hogy legyen a szexrabszolgája. És Ana, noha egyetlen porcikája sem akarja, hogy a férfi kénye kedve szerint megverje, mégis annyira kívánja őt, hogy még hajlandó is lenne belemenni. „Szent szar” – Ana szavaival élve -, komolyan így akarja egy fiatal lány, aki világ életében Mr. Darcyra várt, elveszíteni a szüzességét? Pedig Grey előre figyelmeztette, ő nem szokott szeretkezni, csak keményen baszni. Vagy jól megdugni az alávetettjeit. Esetleg kefélni… hát, ízlések és pofonok…

De persze Christian néha igazán tud „gyengéd is lenni”, mikor úgy udvarol a lánynak: „Ne rágcsáld az alsóajkad, mert itt helyben megduglak!”, vagy „Olyan jó az illatod”. Épp mint Edward, aki készül elveszíteni a kontrollt, mikor megérzi Bella vérének mennyi aromáját. Ja, már megint elkalandoztam, az egy másik regény, bocsi…

Nem részletezném a későbbi 400 oldalt, elég, ha csak annyit írok róla, hogy megállás nélkül dugnak, kefélnak, basznak, néha más sorrendben, változatos helyeken, esetleg egyszer-kétszer esznek – mert Grey sanyarú gyermekkora miatt nem bírja elviselni, ha valakinek nincs tele a gyomra (bár ha jól rémlik, Edward is többször akarta megetetni Bellát) -, néha rokonokat látogatnak, de még véletlenül sem képesek beszélgetni. „Basszantyú!!!” Megértem én, hogy 21. Század az már egy modern világ, BlackBerry, internet, meg miegymás, de komolyan csak e-mailben tudnak kommunikálni az emberek??? Jó, persze, ilyenkor Grey nem látja, ha Ana rossz szokásainak megfelelően rágja az ajkát, forgatja a szemét vagy elpirul, na de akkor is… Főleg furcsa ez annak tekintetében, hogy ennek a frissen diplomázó csajnak addig számítógépe sem volt, akkor eddig nem is beszélt az emberekkel?

Ja, ha már a számítógépnél tartunk… Grey mániája, hogy drága ajándékokkal halmozza el a lányt, aki persze ettől ribancnak érzi magát. Nézőpont kérdése, hogy az ajándékok, vagy a viselkedése teszi-e azzá… de nem is erre akartam kilyukadni, hanem egy újabb nagyon is feltűnő párhuzamra a „tvájlájttal” kapcsolatban. Edwardnak örökös mániája, hogy legyen már Bellának egy normális kocsija, ahelyett a tragacs furgon helyett, amit Jacob apjától szereztek, mert az milyen veszélyes a testi épségére. Jé, mintha ez lenne Grey fenntartása is Anastasia bogarával, ami José anyjáé volt. „Szent tehén”, véletlen egybeesés, ugye?

Alapvetően tényleg nagyon sok a hasonlóság a két „remekmű” között, pl. a főszereplők családi háttere, viselkedésjegyeik, stb, de nem ettől vált számomra katasztrofálissá ez a könyv. Hanem amiatt a pongyola stílus miatt, amelyben íródott, az elviselhetetlenül sok szóismétlés miatt, mint a már fentebb idézett roppant stílusos káromkodások és vulgáris kifejezések, valamint a történetvezetés miatt, ami tele volt felesleges epizódokkal. Könyörgöm, minek megírni 520 oldalban egy olyan könyvet, ami max 250-ben elég lenne??? És még trilógia is lett ebből… Oké, mazoista vagyok, esélyes, hogy el fogom olvasni legalább a második részt.

Két dologra szeretnék még kitérni, amit egyszerűen nem tudok hová tenni.

Az egyik Anastasia kibírhatatlan szóhasználata és szegényes szókincse. Komolyan nem lehetett volna csak egy kicsit változatosabb szavakat adni a szájába, mint a szent szar, illetve a basszantyú, melyek minden oldalon és minden szituációban elhangzottak? Az ember azt gondolná, hogy egy angol irodalom szakon végző friss diplomás lánynak ennél kicsit nagyobb skálán mozognak az ismeretei, ha szavakból értelmes mondatokat kell alkotni. Bár lehet, hogy a gond itt valójában abból eredeztethető, hogy az írónőnek a könyv megírásakor még nem telt szinonima szótárra. Na, ez a probléma már tuti megoldódott, úgyhogy ennél csak jobb jöhet.

A másik problémám pedig a könyv marketingje. Botránykönyv??? Mami-pornó??? Hát, ez azért erősen megkérdőjelezhető. Végülis szexjelenetet ennyit manapság kb. bármelyik vámpíros könyvben kapunk, és akkor már egy Ward vagy Frost ennél részletesebben is ír le akár durvább jeleneteket is. Jó, persze, sejtem, hogy a BDSM miatt kapta a botránykönyv jelzőt, de azért nem gondolnám, hogy tényleg mindazt leírta a szerző az eddigi jelenetekben, amit mindez jelent, egyelőre a „lájtos” verzióját kaptuk mindennek. Ami viszont a mami-pornót illeti… Komolyan ezt olvassák a mai középkorú nők? Amíg csak a szóösszetételt láttam, és semmit nem tudtam a sztoriról, szabad asszociációként személy szerint azt hittem, mami korú szereplőkről van szó. Érik néha meglepetések az embert…


És hogy mindezek után miért is fogom elolvasni a folytatást? Hát biztosan nem azért a cliffhangerért, mely szerint az utolsó 10 oldalon Ana elhagyta Grey-t egy alapos verés után, hanem hogy megfejthessem, mi ez a hatalmas rajongás a könyvért milliók körében, miért szerelmesednek bele olvasók ezrei ebbe az irányításmániás Adoniszba, és hogy meglássam, képes-e az írónő fejlődni legalább egy hangyányit stílusilag és történetileg.


Ha mindezek után valaki kedvet kapna a könyvhöz, jobb olvasást kívánok neki, mint az enyém volt!

2012. május 31., csütörtök

Fábián Janka: Lotti öröksége


Fábián Janka: Lotti öröksége

Ugyan abszolút rossz lelkiismerettel álltam neki az olvasásnak vizsgaidőszak és francia nyelvvizsga kellős közepén, de azzal nyugtattam magam, hogy buszon és héven úgysem tudnék a tanulásra koncentrálni, este, fáradtan már igazán pihentető lesz. Egy valamivel nem számoltam, hogy nem fogom tudni lerakni, és így az esti fél órás olvasás majdhogynem addig bővült, míg szinte a könyv végére nem értem. Nem hiába vártam annyira a megjelenését.

A korszak ezúttal a 18. és 19. század fordulója, a Martinovics összeesküvés és a francia forradalom időszaka. Ebben a zűrzavaros korszakban követhetjük végig Ághfay Bálint, majd pedig kislány, Lotti életét, akik mindketten alaposan megszenvedik a történelem kalandjait és keserűségeit is. Az ő életüket végigkísérve olyan apró részleteit is megismerhetjük Magyarország múltjának, amit történelemórán nem feltétlenül tanítanak, vagy ha mégis, közel sem olyan érdekesen, mint a regényben.

Noha a történet igen terjedelmes, egyetlen sor erejéig sem válik unalmassá, és ezt a remekül megalkotott karakterek, illetve a valóban létező személyek állandóan izgalmas cselekedeteinek köszönhetjük.

Személy szerint a kedvenc karakterem Lőrinc mester volt, akit én a könyv főszereplőjének gondolok, hiszen míg ő majdnem az egész könyvben szerepelt, addig a címszereplő Lotti csupán a könyv második felében kap jelentőséget. Lőrinc rendkívül összetett szereplő, hiszen jezsuita, szabadkőműves, kirurgus, író-fordító, és mindemellett nevelője előbb Bálintnak, majd Lottinak. Igazi apafigura mindkettejük számára, és bölcs támogatójuk, olyan ember, akinek mindenki örülne, ha mellette állna, segítené őt. És mindezek mellett mégis megbizonyosodhatunk róla, hogy igenis esendő lélek, mert ugyanúgy megvannak a saját hibái, mint bárki másnak.

Lottit is igazán megszerettem, mert egy erős, határozott lány, aki nem hagyja, hogy az emberek lenézzék, a világ eltiporja, csak azért, mert sánta. Abban a korszakban, mikor a lányoknak még nem igen adódtak lehetőségeik, hogy a tehetségüket férfiasnak tartott szakmákban bizonyítsák, ő megtalálta a módot, hogyan segíthet másoknak, és ezért minden tiszteletem az övé, hiszen ilyen fiatalon ez hatalmas teher lehetett számára.

Külön tetszett, hogy olyan valós személyek, mint Martinovics Ignác, Laczkovics kapitány vagy Virág Benedek megjelentek a történetben, mert ezzel olyan érzést keletkezik az olvasóban, hogy akár így is történhetett volna a valóságban.

A Tabánról korábban nem sokat tudtam, így kíváncsiságból utána olvastam kicsit a történetének, régi festményeket és fényképeket néztem róla. Olyan hangulatos környék benyomását keltette a regényben is, majd a fényképek bizonyítékul is szolgáltak, hogy ha létezne időgép, a 19. század eleji Tabánba szeretnék utazást tenni.


Összességében elmondhatom, remek könyvet sikerült az írónőnek ismét megalkotnia, s bár a kedvencem továbbra is az Emma szerelme, de a Lotti is felkerült a dobogóra. Már most alig várom, mikor jön egy újabb regény. 

2012. január 31., kedd

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Coelhótól korábban már több könyvet is olvastam, volt, amelyik nagyon tetszett, volt, amelyik kevésbé. De mindig kapott újabb esélyt, mert lehet bármilyen sablonos/gyenge a történet, nagyon szép gondolatokat lehetett felfedezni az írásaiban.

De ez a könyv egyáltalán nem fogott meg, szinte még taszított is. Ami ugyan nem jelenti azt, hogy ne olvastam volna el pár óra alatt, de minden lapozással azt számoltam, hány óra van még hátra.

Nem mondom, hogy a hiba a könyvben van, mert valószínűleg csak én nem vagyok eléggé nyitott a spirituális vonatkozásokra, a különböző hagyományokra és szertartásokra, és éppen ezért számomra ez most befogadhatatlannak bizonyult. Ahogy az is, hogy Istennek van egy női arca is, aki a Nagy Anya…

Pedig a főszereplő egy alapvetően nagyon is izgalmas karakter, aki cigány anya és ismeretlen (ha jól értelmeztem az olvasottakat, angol anyanyelvű) apa lelencházba adott gyermeke, majd libanoni nevelőszülők imádott kislánya. Azonban az a tény, hogy 19 évesen hátat fordítson az egyetemi tanulmányainak, elvetesse magát egy fiúval, akinek ezzel szintén elvágja az esélyeit, azért, hogy körülbelül húsz évesen gyereket szülhessen, számomra már antipatikus volt. Ahogy később Istennek hátat fordít és kialakul benne a „boszorkányság”, az már megfoghatatlan és értelmezhetetlen számomra.

Tehát nyugodtan kijelenthetem, ezzel a könyvvel nem találtunk egymásra, de sebaj, kísérletezem tovább Coelhóval, még sorakozik itthon három olvasatlan könyvem tőle a polcon.

(És ezennel a Könyvmolypárbajra vállalt utolsó könyvemet is befejeztem. J)

Takami Kósun: Battle Royale - Borzalmas és letehetetlen

Takami Kósun: Battle Royale

Sosem hittem volna, hogy ezt a könyvet valaha is elolvasom, mégis így történt. Néhány évvel ezelőtt ajánlották nekem, de mikor elolvastam a fülszöveget, hátra hőköltem, hogy ez annyira nem az én világom, hogy szó sem lehet róla. De ugyebár a közmondás is úgy tartja, soha ne mondd, hogy soha.

Így történt, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt besétáltam egy könyves boltba, az akciós regényeket néztem, mikor a kezembe akadt igencsak leárazva ez a vaskos, nem túl bizalomgerjesztő borítóval ellátott regény. Fogalmam sincs azóta sem, miért döntöttem mégis úgy, hogy megveszem, hiszen továbbra sem volt szimpatikus a leírása, de úgy éreztem, ennek a könyvnek haza kell velem jönnie, kiválasztott magának. Ezer forintom pedig éppen akadt… ennek ellenére hosszú ideig tartott, míg végül ki is nyitottam, és olvasásra szántam el magam. De a végeredmény megdöbbentő. 740 oldal kevesebb, körülbelül 40 óra alatt. Mert ez a könyv igenis tudott valamit…

Tavaly decemberben olvastam életem első disztópiás regényét, a kissé hasonló alapötletű, „Az éhezők viadala” trilógiát, talán ezért is vettem a bátorságot, hogy megpróbálkozom a Battle Royallal. Amilyen félve vágtam neki az előbbinek, annyira rettegve ennek. Hiszen azért nem túl szívderítő történet, ahol egy halom gyereket összezárnak, és kényszerítik őket egymás meggyilkolására, ha életben akarnak maradni.

Nem összehasonlítást szeretnék írni a két műről, de kétségkívül mégis azt teszem, mivel valamennyire egyezik a szituáció, és alig másfél hónap különbséggel olvastam őket.

„Csak most jöttem rá, hogy nem tudok semmit a többiekről. Valójában milyen emberek? Mert… nem láthatsz bele mások lelkébe.” /93.o./

A Battle Royale legnagyobb erénye szerintem a több nézőpontúság, mert így minden szereplő indítékát, háttértörténetét és halálának okát megismerhetjük. Igaz, hogy ezzel lényegesen brutálisabb lesz, mint Az éhezők viadala, ahol a résztvevőkről sokszor csak annyit tudunk, hogy meghaltak, és nem ismerjük a körülményeket, de itt minden karakter halála kegyetlenül és naturalisztikusan ábrázolásra kerül. A legkegyetlenebb gyilkosságtól a legelgondolkodtatóbb, legmeghatóbb halálig.

Annak ellenére, hogy 15 éves gyerekekről beszélünk, nem tudtam mindenki halálát sajnálni, mert egyesek – bár nem sokan – igenis megérdemelték, viszont sokakat megkönnyeztem. Szinte velük féltem, aggódtam végig az egész „játékot”, mert nincs is annál szörnyű, mint kételkedni a tulajdon barátaidban, hát még az általad nem annyira ismertekben.

Sokat gondolkodtam olvasás közben, én mit tettem volna az adott helyzetben, de nem tudom. Hiszen egy ilyen szituációban, amikor tényleg senkiről sem lehet tudni, mennyire megbízható, nehéz helyesen, a morálnak megfelelően cselekedni. Ezért nem tudom a legtöbbjüket elítélni a gyilkosságokért, mert nem lehetek benne biztos, hogy én másként cselekedtem volna, ha a szigetre kerülök, hiszen freudi módra mindenkiben ott munkál az élni akarás ösztöne.

Ami még hatalmas pozitívuma a több nézőpontúságnak, hogy nem lehettünk benne biztosak, ki marad a végén életben utolsóként, bár azért kicsit sejthető, kik lesznek az utolsók között, hiszen a főbb szereplők megvoltak a könyvben.

Azért megemlítenék negatívumot is, bár erről nem a szerző tehet, inkább az én pocsék memóriám. Nagyon nehezen barátkoztam meg ennyi japán névvel, és sokszor el is felejtettem, ki kicsoda is, mi volt az ő sztorija, mi történt vele a szigeten. Talán jegyzetelhettem volna olvasás közben, mert ugyan kaptunk osztálynévsort, térképet, meg számozva voltak olvasás közben is a szereplők, de én még így is belegabalyodtam néha a dolgokba. De tényleg, ez nem az író hibája, evidens, hogy egy japán szerző japán nevekkel lássa el a szereplőit.

Érdekes, hogy míg nem is olyan régen „A katedrális” c. regényben a brutalitás mennyiségét túlzónak találtam, addig itt valahogy szemet hunytam felette, pedig rengeteg gyomorforgató és kegyetlen rész volt a könyvben. Mégis, itt „rendben” volt, mert hát az egész regény a halálról szólt. (Az én logikám sem komplett, ugye? J)

Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyszerre volt érdekes, izgalmas, helyenként megható, máskor brutális, gyönyörű és borzalmas. Hiszen 15 éves gyerekek haltak meg egy „játékban”, egy ugyan kitalált országban, de sosem tudhatjuk, nem-e jut idáig a világ. És ezt a gyomorszorító érzést csak erősíti a tény, hogy az író 1997-re helyezte az eseményeket. Még sokáig a hatalmában fog tartani ez a könyv, és még nagyon sok mindent át kell vele kapcsolatban gondolni.

Örülök, hogy végül megvettem ezt a könyvet, és nem csak azért, mert ár/érték arányban remekül jöttem ki belőle, hanem mert ez is remek példája annak, hogy végre tényleg bebizonyosodik, hogy nem csak a limonádé könyveket tudom értékelni és szeretni.

Ken Follett: A katedrális

Ken Follett: A katedrális

Ez volt az a könyv, aminek egyszerre hatalmas elvárásokkal, és talán annál is nagyobb kétségekkel indultam neki. Évek óta ajánlgatták, főleg anyu, hogy nagyon jó könyv, izgalmas, cselekményekben gazdag. Eddig a vastagsága visszatartott, de miután ősszel megnéztem a belőle készült mini sorozatot, már nem volt kétség, hogy eljött az ideje, hogy elolvassam. Hiszen ha a sorozat tetszett belőle, a könyv csak még jobb lehet. VISZONT Ken Follett kapcsán már ért engem nagyon negatív élmény, a „Kulcs a Manderley-házhoz” című regényét félbehagytam, annyira szenvedtem vele.

Az alaptörténet, mint ahogy a cím is sejteti, egy katedrális, vagyis annak építése köré fonódik, ez lesz a kiváltója, hogy a különböző társadalmi rétegből származó szereplők keresztül-kasul hálózzák egymás életét. Betekintést nyerünk ezáltal a szerzetesek életébe, rádöbbenünk az egyházi vezetők önző, hataloméhes viselkedésére, a gazdagok grófi címért folytatott harca a szemünk előtt folyik, akárcsak Anglia trónjáért vívott polgárháború, s közben izgulhatunk, hogy az olyan egyszerű emberek, mint a parasztok, kőművesek, ácsok, stb. ne haljanak éhen a vérzivataros időkben.

Minden adott lenne tehát egy remek történethez, én mégsem élveztem a könyvet. Hogy miért? Jó kérdés, annyira én sem tudom, sok kis tényező játszott benne közre.

Vegyük például a szereplőket. Nagyon sok karakter játszik fontos szerepet a regényben, de igazán senki sem volt számomra szimpatikus. Nem szándékosan, de tudat alatt mégis valamennyiüket ahhoz a személyhez hasonlítottam, akik a sorozatban voltak. Tamás mestert a sorozatban nagyon szerettem, mert értelmes és kitartó, szereti a családját, de a könyvnek már rögtön a legelején eljátszotta nálam a szimpátiáját, mikor a felesége halála után rögtön pár órával egy másik nővel feküdt össze, meg vallotta magát szerelmesnek, holott állítólag nagyon szerette a feleségét is. Meg a későbbiekben is annyira szűklátókörű volt, ha a fiáról volt szó, hogy az rossz benyomást keltett bennem, és nem tudtam neki megbocsátani.

Talán Fülöp perjel volt az egyetlen szereplő, aki végig fenntartotta bennem a szimpátiát, mert szerzetes létére sem volt tökéletes, és tisztában volt a saját rossz tulajdonságaival. De voltak röpke pillanatok, amikor őt sem tudtam kedvelni bizonyos cselekedetei miatt.

A legtöbb szereplő elég egyoldalú volt. vagy velejéig romlott, vagy abszolút rossz. Túl nagy jellemváltozások nem történtek, jellemfejlődés még annyira sem, és azért egy ezer oldalas regény esetében ez elég szörnyű.

A másik, számomra, nagyon negatív a könyv kapcsán a túlzott mennyiségű, és szerintem abszolút felesleges brutalitás, illetve testiség ábrázolása volt. Oké, értem én, hogy egy olyan világ volt a 12. század, ahol a háborúkkal együtt járt a halál és az erőszak – akár nemi is -, de olyan részletességgel ecsetelni, mint ahogy megtörtént, nem kellett volna. (Nem véletlen hagytam abba anno a Kulcs a Manderley-házhoz c. könyvet, abban is hemzsegtek a ponyvaszerű, szexuális leírások.)

Ritkán esik meg velem, hogy egy könyv ellenében a belőle készült adaptációt ítéljem jobbnak, de ez esetben ez történt. Ennek ellenére valószínűleg el fogom olvasni a folytatást is, mert olvastam már arról is hideget-meleget, legjobb lesz, ha most nem hagyom magam mástól befolyásolni, majd én eldöntöm, jobb-e vagy sem, mint „A katedrális”.

2012. január 13., péntek

Fejős Éva: Karácsony New Yorkban

Fejős Éva: Karácsony New Yorkban

Ilyen címmel az ember azt várja, hogy egy kis karácsonyi hangulat fogja el, kibámulva az ablakon pedig alig várja, hogy szakadni kezdjen a hó. De velem semmi ilyen nem történt, mert a sztorit inkább éreztem szappanoperának, mint karácsonyi cukormázas történetnek.

Persze erre számítani lehetett valamennyire a tartalom alapján, de a végeredmény több szappan lett, mint számítottam. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam volna jól olvasás közben, és ne faltam volna az oldalakat egymás után, de nem egészen azt kaptam, mint vártam.

Pedig az alapötlet nagyon is érdekes, hogy egy öreg amerikai rock sztár hetvenedik születésnapjára készülve meghívja összes gyermekét és azok anyjait karácsonykor New Yorkba, noha magyar származású fiáról, Martinról korábban még csak egy fényképet sem látott, csak a gyerektartást fizeti utána. És most mégis családegyesítésre készül, és ezzel nem csak az öreg Wayne életében következik be nem várt fordulat, de egykori magyar szeretője, a házassági válsággal küzdő Lina, az ő fia, Martin, Wayne első szülöttje, Nicholas, valamint Wayne menedzsere, Mary-Ann életében is.

Voltak igazán szórakoztató elemek is a könyvben, kiváltképp Wayne karakterét éreztem annak, de azért hetven éves korához képest én túlzottan fiatalosnak éreztem. Viszont a dumája és a változó figurája miatt nagyon is el tudtam hinni, hogy ilyen a valóságban egy kiöregedéstől rettegő rocker.

Ellenben Martin karaktere számomra nagyon nem volt szimpatikus. Egyszerűen annyira leegyszerűsödött gondolkodású (értem ezalatt, hogy körülbelül csak a szex és zene jár az agyában), és oké, értem én hogy tinédzser, nem vagyok még én sem olyan öreg, de tényleg ilyen primitív módon működne a 17-18 éves srácok agya? A barátnője, Virág karaktere pedig a mondvacsinált szerelmi depressziójával egyszerűen kikészített.

Szerettem volna többet megtudni kicsit New Yorkról, de mintha egy olyan díszlet lett volna csak a történethez, amit nem építettek fel részletesen, csak egy-két jelenet kellékei készültek el.

Ami még nagyon szembetűnő volt a regényben, hogy igyekezett nagyon naprakész, illetve trendi lenni. Gondolok itt Lina trendkutatói állására, vagy népszerű divatmárkák és üzletházak emlegetésére, illetve ami legjobban meglepett, az okostelefonok állatos alkalmazásainak említése. Ha nem másfél hónappal a könyv olvasása előtt veszek én magam is ilyen készüléket, nem is tudtam volna, miről van szó.

A borító nagyon szép lett a fényes ezüst hópelyhekkel, de alapvetően a Fejős-regények valamennyi borítóját szeretem, olyan egyszerű, mégis magával ragadó a stílusuk.

Összefoglalva elmondhatom, nem ez volt az eddigi kedvenc könyvem ugyan az írónőtől, de olvastam már rosszabbat is. Ha az ember nem akar semmin sem gondolkozni, kiváló választás, de éppen ezért senki ne várjon csodát. Én mindenesetre maradok a továbbiakban is Fejős Éva olvasója, és előre várom a legújabb regénye megjelenését.