E. L. James: A szürke ötven árnyalata – „avagy Kínozzuk az
olvasókat verbálisan”
Előre leszögezném, ez a bejegyzés még véletlenül sem pozitív
lesz – bár szerintem ezt a címből már mindenki leszűrte -, rengeteg spoilert
tartalmazhat(na) – ha lenne bármi meglepő a történetben -, és bizony
káromkodások, trágár szavak megjelenhetnek – de minden alkalommal a könyvet
fogom idézni. Aki ezek után is elolvassa a postot, azok meg ne mondják, hogy
nem szóltam előre… :D
Hogyan is került ez a könyv a látókörömbe? Azt hiszem,
nyugodtan mondhatom, az lett volna a meglepő, ha nem kerül, hiszen újabban a
csapból is ez folyik, olyan komoly marketing-tevékenység veszi körbe. Hallottam
már botránykönyvként, majd mami-pornóként is aposztrofálva, és ekkor el is
döntöttem, köszönöm, nekem erre nincs szükségem. Aztán egyre több megosztó
véleménnyel találkoztam a könyvről, megtudtam, hogy eredetileg egy ez „tvájlájt”
fanfiction volt (amikkel egyáltalán nincs gondom, mert léteznek igenis nagyon
színvonalasak, jómagam már hét éve rendszeresen olvasok ilyeneket akár ebben a
fandomban is), és így még inkább igyekeztem magam megfosztani eme regény
olvasatának élvezetétől. De tegnap mégis elolvastam – ha már anyu úgy is
megvette -, bár az első három oldal után tudtam, hogy ehhez nagyon mazoistának
kell lennem – pedig ennyire nem tartom magam annak. :P
Vegyük az alapszituációt: Anastasia Steel a záróvizsgája
előtt álló okos, fiatal nő, aki ugyan majdnem 22 éves, de mivel eddig a könyvek
világában élt, az sem tudja, mi az az élet, tipikus példája a szürke kisegérnek
– akibe, azért kiderül, több ismerőse is bele van esve. Mindez akkor változik
meg, mikor legjobb barátnője helyett meg kell interjúvolnia egy dúsgazdag, sikeres
pasit, aki az egyetemüket szponzorálja. És hoppá, ki hinné, becsap a villám,
Ana Steel életében először nemcsak egy regényhőst, hanem egy hús vér férfit is
vonzónak talál. Ja, de előtte szó szerint beesik a pasi irodájába, hiszen ő
egykor Bella volt, akiről ugyebár köztudomású, mennyire béna, és képtelen
bármit úgy csinálni, hogy azzal ne hozza magát cikis helyzetbe.
Tehát a pasi: Christian Grey (=Edward) gyönyörű, Adonisz,
dúsgazdag, sikeres, udvarias, stb… Ugye, ilyen pasi nem is létezik? Sőt, még
akkor sem dobja ki az ifjú hölgyikét az irodájából, mikor az bebizonyítja
végtelen primitívségét, ügyefogyottságát és bunkóságát (azért elég gáz
megkérdezni nyíltan egy interjú kellős közepén, meleg-e). Azért persze a későbbi
500 oldalon kiderül, hogy Grey közel sem ennyire türelmes, de addigra tisztában
leszünk a sötét oldalával is.
Az első száz oldal nem szól többről, mint hogy ez a két
fiatal hős még néhányszor egymásba botlik, elkezdenek egymáshoz vonzódni, és a
csaj azon nyűglődik, hogy nem elég szép, hogy egy ilyen tökéletes pasi őt
akarhassa. Grey azonban, noha figyelmezteti Anát, hogy tartsa távol magát tőle
a saját érdekében, mégsem képes ugyanerre. Titeket nem emlékeztet mindez
Edwardra?
Aztán közben feltűnik egy José nevű srác, aki mint kiderül,
szintén nagyon jó pasi, és szerelmes a lányba, de Bella - vagyis bocs, Ana -
csak barátként tekint rá. Nem is tudom, miért van déjá vum… Ennek ellenére Grey
halálosan féltékeny lesz a srácra természetesen.
Közben szépen lassan csordogál a történet, már vagy két hét
is eltelt, mikor Greynek végre kiderül a legnagyobb hibája - ami elől ennek az
ártatlan szűz lánynak menekülnie kéne, de nem, ő egyre jobban belehabarodik Mr.
Adoniszba -, mikor egy szerződést kínál neki a pasi, lényegében, hogy legyen a
szexrabszolgája. És Ana, noha egyetlen porcikája sem akarja, hogy a férfi kénye
kedve szerint megverje, mégis annyira kívánja őt, hogy még hajlandó is lenne
belemenni. „Szent szar” – Ana szavaival élve -, komolyan így akarja egy fiatal
lány, aki világ életében Mr. Darcyra várt, elveszíteni a szüzességét? Pedig
Grey előre figyelmeztette, ő nem szokott szeretkezni, csak keményen baszni.
Vagy jól megdugni az alávetettjeit. Esetleg kefélni… hát, ízlések és pofonok…
De persze Christian néha igazán tud „gyengéd is lenni”,
mikor úgy udvarol a lánynak: „Ne rágcsáld az alsóajkad, mert itt helyben
megduglak!”, vagy „Olyan jó az illatod”. Épp mint Edward, aki készül
elveszíteni a kontrollt, mikor megérzi Bella vérének mennyi aromáját. Ja, már
megint elkalandoztam, az egy másik regény, bocsi…
Nem részletezném a későbbi 400 oldalt, elég, ha csak annyit
írok róla, hogy megállás nélkül dugnak, kefélnak, basznak, néha más sorrendben,
változatos helyeken, esetleg egyszer-kétszer esznek – mert Grey sanyarú
gyermekkora miatt nem bírja elviselni, ha valakinek nincs tele a gyomra (bár ha
jól rémlik, Edward is többször akarta megetetni Bellát) -, néha rokonokat
látogatnak, de még véletlenül sem képesek beszélgetni. „Basszantyú!!!” Megértem
én, hogy 21. Század az már egy modern világ, BlackBerry, internet, meg
miegymás, de komolyan csak e-mailben tudnak kommunikálni az emberek??? Jó,
persze, ilyenkor Grey nem látja, ha Ana rossz szokásainak megfelelően rágja az
ajkát, forgatja a szemét vagy elpirul, na de akkor is… Főleg furcsa ez annak
tekintetében, hogy ennek a frissen diplomázó csajnak addig számítógépe sem
volt, akkor eddig nem is beszélt az emberekkel?
Ja, ha már a számítógépnél tartunk… Grey mániája, hogy drága
ajándékokkal halmozza el a lányt, aki persze ettől ribancnak érzi magát. Nézőpont
kérdése, hogy az ajándékok, vagy a viselkedése teszi-e azzá… de nem is erre
akartam kilyukadni, hanem egy újabb nagyon is feltűnő párhuzamra a „tvájlájttal”
kapcsolatban. Edwardnak örökös mániája, hogy legyen már Bellának egy normális
kocsija, ahelyett a tragacs furgon helyett, amit Jacob apjától szereztek, mert
az milyen veszélyes a testi épségére. Jé, mintha ez lenne Grey fenntartása is
Anastasia bogarával, ami José anyjáé volt. „Szent tehén”, véletlen egybeesés,
ugye?
Alapvetően tényleg nagyon sok a hasonlóság a két „remekmű”
között, pl. a főszereplők családi háttere, viselkedésjegyeik, stb, de nem ettől
vált számomra katasztrofálissá ez a könyv. Hanem amiatt a pongyola stílus
miatt, amelyben íródott, az elviselhetetlenül sok szóismétlés miatt, mint a már
fentebb idézett roppant stílusos káromkodások és vulgáris kifejezések, valamint
a történetvezetés miatt, ami tele volt felesleges epizódokkal. Könyörgöm, minek
megírni 520 oldalban egy olyan könyvet, ami max 250-ben elég lenne??? És még
trilógia is lett ebből… Oké, mazoista vagyok, esélyes, hogy el fogom olvasni
legalább a második részt.
Két dologra szeretnék még kitérni, amit egyszerűen nem tudok
hová tenni.
Az egyik Anastasia kibírhatatlan szóhasználata és szegényes
szókincse. Komolyan nem lehetett volna csak egy kicsit változatosabb szavakat
adni a szájába, mint a szent szar, illetve a basszantyú, melyek minden oldalon
és minden szituációban elhangzottak? Az ember azt gondolná, hogy egy angol
irodalom szakon végző friss diplomás lánynak ennél kicsit nagyobb skálán
mozognak az ismeretei, ha szavakból értelmes mondatokat kell alkotni. Bár lehet,
hogy a gond itt valójában abból eredeztethető, hogy az írónőnek a könyv
megírásakor még nem telt szinonima szótárra. Na, ez a probléma már tuti
megoldódott, úgyhogy ennél csak jobb jöhet.
A másik problémám pedig a könyv marketingje. Botránykönyv???
Mami-pornó??? Hát, ez azért erősen megkérdőjelezhető. Végülis szexjelenetet
ennyit manapság kb. bármelyik vámpíros könyvben kapunk, és akkor már egy Ward
vagy Frost ennél részletesebben is ír le akár durvább jeleneteket is. Jó,
persze, sejtem, hogy a BDSM miatt kapta a botránykönyv jelzőt, de azért nem
gondolnám, hogy tényleg mindazt leírta a szerző az eddigi jelenetekben, amit
mindez jelent, egyelőre a „lájtos” verzióját kaptuk mindennek. Ami viszont a
mami-pornót illeti… Komolyan ezt olvassák a mai középkorú nők? Amíg csak a
szóösszetételt láttam, és semmit nem tudtam a sztoriról, szabad asszociációként
személy szerint azt hittem, mami korú szereplőkről van szó. Érik néha
meglepetések az embert…
És hogy mindezek után miért is fogom elolvasni a folytatást?
Hát biztosan nem azért a cliffhangerért, mely szerint az utolsó 10 oldalon Ana
elhagyta Grey-t egy alapos verés után, hanem hogy megfejthessem, mi ez a
hatalmas rajongás a könyvért milliók körében, miért szerelmesednek bele olvasók
ezrei ebbe az irányításmániás Adoniszba, és hogy meglássam, képes-e az írónő
fejlődni legalább egy hangyányit stílusilag és történetileg.
Ha mindezek után valaki kedvet kapna a könyvhöz, jobb
olvasást kívánok neki, mint az enyém volt!