2011. december 28., szerda

Egy könyv, ami elvarázsolt

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

„Van valami különös erejük a szavaknak. Ha avatott kezek alól kerülnek ki, megbabonáznak. Úgy rátekerednek az ember végtagjaira, mint a pókháló, és amikor annyira elbűvölték, hogy mozdulni sem tud, akkor átszúrják a bőrét, behatolnak a vérébe, és elnémítják a gondolatait. És a belső énében csodákat művelnek.”

Ez a néhány sor tökéletesen összefoglalja, milyen hatással volt rám a történet. A bűvkörébe vont, beszippantott, elvarázsolt, katarzist okozott. Csakis a legpozitívabb jelzőkkel tudom illetni a regényt, mivel az első szótól az utolsóig imádtam.

Már hónapokkal korábban megvettem a könyvet, mivel a leírása megragadta a figyelmemet, és 500 forintért kiáltott utánam a bolt polcáról. Nem volt mit tennem, ha annyira akarta, hát magammal hoztam. És milyen jól tettem… Bár nem éppen ilyen cselekményre számítottam, mint amit kaptam, de ez talán még a várakozásaimnál is jobb volt.

Vida Winter, az ünnepelt írónő az újságírók kitartó faggatózása ellenére, sosem volt hajlandó beszélni a származásáról, a fiatal koráról, az életéről. Gazdag fantáziája révén mindig új és izgalmas sztorikat kreált az érdeklődőknek, de az igazságot – mely talán bármely kitalációjánál izgalmasabb és érdekfeszítőbb - megtartotta magának… mindeddig.

Margaret Lea antikvárius vénkisasszony, akinek legfőbb hobbijai a könyvek, és kevéssé ismert XIX. századi írók életrajzainak megírása. Ő inkább a holtakat kedveli, ezért is vonakodik kezdetben elvállalni Miss Winter felkérését. Azonban miután elolvassa az írónő első könyvét, olyan rejtélyekre bukkan, melyekre választ akar kapni. Így kezdődik el számára az a történet, mely végérvényesen megváltoztatja az életét.

„Eleinte az életünk nem igazán a mi történetünk, hanem valaki más történetének a folytatása.”

Valójában nem csak Vida Winter történetét ismerhetjük meg, hanem a nagyszülei és a szülei élete is kirajzolódik előttünk, egy olyan családé, melyben tragédiák befolyásolták mindenki sorsát. És egyben megismerhetjük Margaret életét is, illetve az okait, miért zárkózott be egész életére a könyvek világába.

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy azzal ne áruljak el semmi fontosat, mert csavar jócskán volt a történetben, bár volt, amit előre sejtettem, hogy nem minden az, aminek látszik, hiszen olvasva a múltat mégis tudtam, kivé lett a jelenben Vida Winter, és voltak olyan momentumok, mikor valamiféle reakciót vártam volna egy-egy szereplőtől, mert én felkaptam rá a fejemet, de mintha ők viszont elsiklottak volna felette. Persze ez a végére értelmet nyert, de éppen ezért nem ütött akkorát.

Ellenben a legvégső fordulat teljesen megrendített, meg is könnyeztem, de rengeteg kérdést is felvetett, amire nem kaptam végül választ, de talán jobb is így, mert tovább gondolkozhatok rajta, gyárthatok teóriákat, de attól még nem fogom kevésbé szeretni ezt a történetet, hogy igazából mégsem fogom tudni a kérdéseimre a feleleteket.

A hangulat, a történet, a nem-papírszereplők és a csavarok miatt összességében csillagos ötös nálam ez a regény, és a kedvenceim között lesz a helye. Kiváltképp ajánlom télen olvasni, mikor bebújhatsz a paplan alá a könyvvel, és olvasás közben elkortyolhatsz egy bögre kakaót vagy teát mellé.

2011. december 24., szombat

Frei Tamás újabb regénye

Frei Tamás: A bankár

Tavaly Karácsony óta, miután kevesebb, mint 48 óra alatt kiolvastam „A megmentőt”, vártam, hogy megjelenjen a folytatás. Talán éppen ezért voltak akkora elvárásaim ezzel a könyvvel is, és így az elején kicsit csalódás volt.

Lehet, hogy nem jó időben kezdtem neki, de nagyon döcögősen indult, nem voltam képes ráhangolódni, nem kötött le. Valószínű ez abból is eredt, hogy a bankvilágban nem vagyok túl ismeretes, és így nem is kötött le a spekulánsokról, pénzügyi csalókról szóló bevezetés, maximum bosszantott, hogy egyes emberek milyen gátlástalan módon képesek a kisemberektől elcsalt pénzen meggazdagodni, vagy éppen összeomlásba taszítani egy egész országot.

Kezdetben nem is értettem, hogy André karaktere hogyan fog ehhez kapcsolódni, de néhány száz oldal után elkezdtek összekapcsolódni a szálak, mert míg az ex-légiós Olaszországból menekülve rég elrabolt fiát keresi, a Magyarországot válságba taszítók nyomára bukkan önakaratán kívül, s így ismét többször életveszélybe kerül.

Ekkorra már igazán beindult a cselekmény, mindegyik szálat elég érdekesnek és izgalmasnak találtam, sokkal jobb tempóban is haladtam. De folyton ott motoszkált bennem a gondolat, hogy a fenébe van az, hogy egy ember ennyiféle kínzást, veszélyt és támadást képes átélni, mint André? Jó, értem én, hogy remekül kiképezték az idegenlégióban, és nyílván remek a fizikuma, meg tud egy csomó trükköt, de mégis olyan hihetetlenül tökéletes. Persze, tudom, a főszereplők ritkán halnak meg a könyv közepén, de ez akkor is kicsit túlzás volt…

Összességében mégis jó a véleményem a regényről, mert a második felét tényleg élveztem, érdekes helyeken játszódott és tényleg éreztem a precizitást a részletekkel kapcsolatban. Biztos alapos kutatómunka előzte meg a regényt, és ez érezhető is volt rajta.

Kíváncsian várom a jövő évben megjelenő folytatást!

2011. december 8., csütörtök

Az éhezők viadala - Az új kedvenc


Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Eredetileg külön-külön szerettem volna írni a könyvekről, de igazából annyira összetartoznak, hogy nem bírom őket szétválasztani. Bár ebben nyílván az is közrejátszik, hogy kevesebb, mint egy hét alatt olvastam el mindhárom részt.

A történet valamikor a jövőben játszódik, mikor a ma ismert világ már nem létezik, hanem a Kapitólium és a fennhatósága alá tartozó tizenkét körzet mindössze, ahol még élet van. Ennek a zsarnoki, diktatórikus világnak az egyik fő eseménye az évente megrendezésre kerülő Éhezők viadala, mely a kapitóliumiak szórakoztatására szolgáló reality showra hasonlító műsor. Valamennyi körzet kénytelen kisorsolni egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt az eseményre, tudva, hogy a huszonnégy fiatalból mindössze egyetlen kerülhet ki élve az arénából.

Katniss Everdeen, a félárva lány a Tizenkettedik körzetből, mindössze 16 éves, mikor az eredetileg kisorsolt húga helyett önként jelentkezik a viadalra. Noha szinte minimális az esélye, de a húgának tett ígéret miatt mindenre elszánt, hogy valaha még hazatérhessen. Pedig ez nem is olyan egyszerű feladat, hiszen a mentora egy iszákos semmirekellő, Tizenkettedik körzetbeli ellenfelének, Peetának, egy életre adósa, amiért évekkel korábban megmentette az éhhaláltól, és a többi kiválasztott is mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a végén ők maradhassanak életben.

Már a tartalomból egyértelművé válik, hogy nem egy túl vidám történetről van szó, és ahogy egyre előrébb haladtam, és betekintést nyertem ennek a szörnyű világnak az életébe, folyton az járt a fejemben, ez akár még be is következhet. Nem is olyan elképzelhetetlen, hogy egy nap odáig jutunk, hogy megsemmisül a civilizációnk jelentős része, ahogy az sem, hogy egyetlen diktatórikus állammá szerveződjön a világ. És tekintettel arra, hogy manapság egyre nő a kiskorú bűnözők száma is, még félelmetesebb arra gondolni, hogy az Éhezők viadala akár létre is jöhetne.

Hiszen nézzünk csak körbe a televíziós csatornák kínálatában, ez is épp olyan valóság show, mint a mai, csak gyerekekről szól, akik gyilkolják egymást. Vajon mennyi idő kell, hogy a mi világunkban már túl unalmas legyen egy csapatnyi összezárt ember mindennapjait nézni, és ezért nem gondolják úgy a műsorkészítők, hogy fel kéne pörgetni a műsort? Őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam, mert ha megtörténne, az az emberiség bukása lenne.

Miközben olvastam a trilógiát, képtelen voltam egyetlen könnycseppet is ejteni, pedig voltak részek, ahol más körülmények között simán elbőgtem volna magam. De éppen ez volt az erőssége ennek a történetnek, hogy pörögtek benne annyira az események, hogy egy másodpercnyi időm se legyen megállni, meggyászolni valakit.

Voltak a szívemnek igazán kedves szereplők a történetben, akik még akár meg is tudtak nevettetni, mint Finnick és az előkészítő csapat, olyanok is, akik mélyen megérintették a lelkemet, Ruta, Prim és Cinna, de kétségkívül a kedvenc szereplőm mindhárom részben Peeta volt. A fiatal kora ellenére már a legelején olyan tisztán látja az eseményeket, ahogy senki más, és végtelenül hűséges azokkal, akiket szeret. Annak ellenére, hogy a könyvek Katniss szeméből vannak elmesélve, mégis Peeta az, akit megszerettem már az elején.

Külön kiemelném még Haymitch karakterét, aki annak ellenére, hogy egy alkoholista, lecsúszott alak, mégis vannak remek pillanatai, és az ember egyszerre tudja őt szánni, és talán még szeretni is, és mégis gyűlölni azért, amilyen. Hogy titokzatos, kétszínű, és nem tudni, kit támogat, mik a tervei.

Gale karaktere volt, amin a legtöbbet gondolkoztam mindhárom rész alatt, hogy kedvelem-e. végül arra jutottam, hogy nyílván azért viseltetek iránta kissé negatív érzésekkel, mert nálam Peeta lenne a nyerő a két fiú közül, és nem is kéne ezen annyit nyüglődnöm, mint Katnissnak. Mert Gale lehet csodálatos legjobb barát, a családját segítő kitartó fiú, mégsem érzem benne mindazt az erőt, és ez alatt mentálist értek, ami Peetában megvan.

Úgy hiszem, egy nap még újra fogom olvasni a könyveket, mert jelenleg hatalmas ürességet érzek magamban, amin lehet, hogy egy picikét bővebb epilógus sokat segített volna, de addig is még sokszor eszembe fognak jutni részletek. Remek trilógia volt, amelyet a kedvenceim között fogok számon tartani, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Mert ez nem egy ifjúsági regény, mint ahogy hirdetik, sokkal több annál… és nem is csak fiataloknak.