Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Coelhótól korábban már több könyvet is olvastam, volt, amelyik nagyon tetszett, volt, amelyik kevésbé. De mindig kapott újabb esélyt, mert lehet bármilyen sablonos/gyenge a történet, nagyon szép gondolatokat lehetett felfedezni az írásaiban.

De ez a könyv egyáltalán nem fogott meg, szinte még taszított is. Ami ugyan nem jelenti azt, hogy ne olvastam volna el pár óra alatt, de minden lapozással azt számoltam, hány óra van még hátra.

Nem mondom, hogy a hiba a könyvben van, mert valószínűleg csak én nem vagyok eléggé nyitott a spirituális vonatkozásokra, a különböző hagyományokra és szertartásokra, és éppen ezért számomra ez most befogadhatatlannak bizonyult. Ahogy az is, hogy Istennek van egy női arca is, aki a Nagy Anya…

Pedig a főszereplő egy alapvetően nagyon is izgalmas karakter, aki cigány anya és ismeretlen (ha jól értelmeztem az olvasottakat, angol anyanyelvű) apa lelencházba adott gyermeke, majd libanoni nevelőszülők imádott kislánya. Azonban az a tény, hogy 19 évesen hátat fordítson az egyetemi tanulmányainak, elvetesse magát egy fiúval, akinek ezzel szintén elvágja az esélyeit, azért, hogy körülbelül húsz évesen gyereket szülhessen, számomra már antipatikus volt. Ahogy később Istennek hátat fordít és kialakul benne a „boszorkányság”, az már megfoghatatlan és értelmezhetetlen számomra.

Tehát nyugodtan kijelenthetem, ezzel a könyvvel nem találtunk egymásra, de sebaj, kísérletezem tovább Coelhóval, még sorakozik itthon három olvasatlan könyvem tőle a polcon.

(És ezennel a Könyvmolypárbajra vállalt utolsó könyvemet is befejeztem. J)

Takami Kósun: Battle Royale - Borzalmas és letehetetlen

Takami Kósun: Battle Royale

Sosem hittem volna, hogy ezt a könyvet valaha is elolvasom, mégis így történt. Néhány évvel ezelőtt ajánlották nekem, de mikor elolvastam a fülszöveget, hátra hőköltem, hogy ez annyira nem az én világom, hogy szó sem lehet róla. De ugyebár a közmondás is úgy tartja, soha ne mondd, hogy soha.

Így történt, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt besétáltam egy könyves boltba, az akciós regényeket néztem, mikor a kezembe akadt igencsak leárazva ez a vaskos, nem túl bizalomgerjesztő borítóval ellátott regény. Fogalmam sincs azóta sem, miért döntöttem mégis úgy, hogy megveszem, hiszen továbbra sem volt szimpatikus a leírása, de úgy éreztem, ennek a könyvnek haza kell velem jönnie, kiválasztott magának. Ezer forintom pedig éppen akadt… ennek ellenére hosszú ideig tartott, míg végül ki is nyitottam, és olvasásra szántam el magam. De a végeredmény megdöbbentő. 740 oldal kevesebb, körülbelül 40 óra alatt. Mert ez a könyv igenis tudott valamit…

Tavaly decemberben olvastam életem első disztópiás regényét, a kissé hasonló alapötletű, „Az éhezők viadala” trilógiát, talán ezért is vettem a bátorságot, hogy megpróbálkozom a Battle Royallal. Amilyen félve vágtam neki az előbbinek, annyira rettegve ennek. Hiszen azért nem túl szívderítő történet, ahol egy halom gyereket összezárnak, és kényszerítik őket egymás meggyilkolására, ha életben akarnak maradni.

Nem összehasonlítást szeretnék írni a két műről, de kétségkívül mégis azt teszem, mivel valamennyire egyezik a szituáció, és alig másfél hónap különbséggel olvastam őket.

„Csak most jöttem rá, hogy nem tudok semmit a többiekről. Valójában milyen emberek? Mert… nem láthatsz bele mások lelkébe.” /93.o./

A Battle Royale legnagyobb erénye szerintem a több nézőpontúság, mert így minden szereplő indítékát, háttértörténetét és halálának okát megismerhetjük. Igaz, hogy ezzel lényegesen brutálisabb lesz, mint Az éhezők viadala, ahol a résztvevőkről sokszor csak annyit tudunk, hogy meghaltak, és nem ismerjük a körülményeket, de itt minden karakter halála kegyetlenül és naturalisztikusan ábrázolásra kerül. A legkegyetlenebb gyilkosságtól a legelgondolkodtatóbb, legmeghatóbb halálig.

Annak ellenére, hogy 15 éves gyerekekről beszélünk, nem tudtam mindenki halálát sajnálni, mert egyesek – bár nem sokan – igenis megérdemelték, viszont sokakat megkönnyeztem. Szinte velük féltem, aggódtam végig az egész „játékot”, mert nincs is annál szörnyű, mint kételkedni a tulajdon barátaidban, hát még az általad nem annyira ismertekben.

Sokat gondolkodtam olvasás közben, én mit tettem volna az adott helyzetben, de nem tudom. Hiszen egy ilyen szituációban, amikor tényleg senkiről sem lehet tudni, mennyire megbízható, nehéz helyesen, a morálnak megfelelően cselekedni. Ezért nem tudom a legtöbbjüket elítélni a gyilkosságokért, mert nem lehetek benne biztos, hogy én másként cselekedtem volna, ha a szigetre kerülök, hiszen freudi módra mindenkiben ott munkál az élni akarás ösztöne.

Ami még hatalmas pozitívuma a több nézőpontúságnak, hogy nem lehettünk benne biztosak, ki marad a végén életben utolsóként, bár azért kicsit sejthető, kik lesznek az utolsók között, hiszen a főbb szereplők megvoltak a könyvben.

Azért megemlítenék negatívumot is, bár erről nem a szerző tehet, inkább az én pocsék memóriám. Nagyon nehezen barátkoztam meg ennyi japán névvel, és sokszor el is felejtettem, ki kicsoda is, mi volt az ő sztorija, mi történt vele a szigeten. Talán jegyzetelhettem volna olvasás közben, mert ugyan kaptunk osztálynévsort, térképet, meg számozva voltak olvasás közben is a szereplők, de én még így is belegabalyodtam néha a dolgokba. De tényleg, ez nem az író hibája, evidens, hogy egy japán szerző japán nevekkel lássa el a szereplőit.

Érdekes, hogy míg nem is olyan régen „A katedrális” c. regényben a brutalitás mennyiségét túlzónak találtam, addig itt valahogy szemet hunytam felette, pedig rengeteg gyomorforgató és kegyetlen rész volt a könyvben. Mégis, itt „rendben” volt, mert hát az egész regény a halálról szólt. (Az én logikám sem komplett, ugye? J)

Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyszerre volt érdekes, izgalmas, helyenként megható, máskor brutális, gyönyörű és borzalmas. Hiszen 15 éves gyerekek haltak meg egy „játékban”, egy ugyan kitalált országban, de sosem tudhatjuk, nem-e jut idáig a világ. És ezt a gyomorszorító érzést csak erősíti a tény, hogy az író 1997-re helyezte az eseményeket. Még sokáig a hatalmában fog tartani ez a könyv, és még nagyon sok mindent át kell vele kapcsolatban gondolni.

Örülök, hogy végül megvettem ezt a könyvet, és nem csak azért, mert ár/érték arányban remekül jöttem ki belőle, hanem mert ez is remek példája annak, hogy végre tényleg bebizonyosodik, hogy nem csak a limonádé könyveket tudom értékelni és szeretni.

Ken Follett: A katedrális

Ken Follett: A katedrális

Ez volt az a könyv, aminek egyszerre hatalmas elvárásokkal, és talán annál is nagyobb kétségekkel indultam neki. Évek óta ajánlgatták, főleg anyu, hogy nagyon jó könyv, izgalmas, cselekményekben gazdag. Eddig a vastagsága visszatartott, de miután ősszel megnéztem a belőle készült mini sorozatot, már nem volt kétség, hogy eljött az ideje, hogy elolvassam. Hiszen ha a sorozat tetszett belőle, a könyv csak még jobb lehet. VISZONT Ken Follett kapcsán már ért engem nagyon negatív élmény, a „Kulcs a Manderley-házhoz” című regényét félbehagytam, annyira szenvedtem vele.

Az alaptörténet, mint ahogy a cím is sejteti, egy katedrális, vagyis annak építése köré fonódik, ez lesz a kiváltója, hogy a különböző társadalmi rétegből származó szereplők keresztül-kasul hálózzák egymás életét. Betekintést nyerünk ezáltal a szerzetesek életébe, rádöbbenünk az egyházi vezetők önző, hataloméhes viselkedésére, a gazdagok grófi címért folytatott harca a szemünk előtt folyik, akárcsak Anglia trónjáért vívott polgárháború, s közben izgulhatunk, hogy az olyan egyszerű emberek, mint a parasztok, kőművesek, ácsok, stb. ne haljanak éhen a vérzivataros időkben.

Minden adott lenne tehát egy remek történethez, én mégsem élveztem a könyvet. Hogy miért? Jó kérdés, annyira én sem tudom, sok kis tényező játszott benne közre.

Vegyük például a szereplőket. Nagyon sok karakter játszik fontos szerepet a regényben, de igazán senki sem volt számomra szimpatikus. Nem szándékosan, de tudat alatt mégis valamennyiüket ahhoz a személyhez hasonlítottam, akik a sorozatban voltak. Tamás mestert a sorozatban nagyon szerettem, mert értelmes és kitartó, szereti a családját, de a könyvnek már rögtön a legelején eljátszotta nálam a szimpátiáját, mikor a felesége halála után rögtön pár órával egy másik nővel feküdt össze, meg vallotta magát szerelmesnek, holott állítólag nagyon szerette a feleségét is. Meg a későbbiekben is annyira szűklátókörű volt, ha a fiáról volt szó, hogy az rossz benyomást keltett bennem, és nem tudtam neki megbocsátani.

Talán Fülöp perjel volt az egyetlen szereplő, aki végig fenntartotta bennem a szimpátiát, mert szerzetes létére sem volt tökéletes, és tisztában volt a saját rossz tulajdonságaival. De voltak röpke pillanatok, amikor őt sem tudtam kedvelni bizonyos cselekedetei miatt.

A legtöbb szereplő elég egyoldalú volt. vagy velejéig romlott, vagy abszolút rossz. Túl nagy jellemváltozások nem történtek, jellemfejlődés még annyira sem, és azért egy ezer oldalas regény esetében ez elég szörnyű.

A másik, számomra, nagyon negatív a könyv kapcsán a túlzott mennyiségű, és szerintem abszolút felesleges brutalitás, illetve testiség ábrázolása volt. Oké, értem én, hogy egy olyan világ volt a 12. század, ahol a háborúkkal együtt járt a halál és az erőszak – akár nemi is -, de olyan részletességgel ecsetelni, mint ahogy megtörtént, nem kellett volna. (Nem véletlen hagytam abba anno a Kulcs a Manderley-házhoz c. könyvet, abban is hemzsegtek a ponyvaszerű, szexuális leírások.)

Ritkán esik meg velem, hogy egy könyv ellenében a belőle készült adaptációt ítéljem jobbnak, de ez esetben ez történt. Ennek ellenére valószínűleg el fogom olvasni a folytatást is, mert olvastam már arról is hideget-meleget, legjobb lesz, ha most nem hagyom magam mástól befolyásolni, majd én eldöntöm, jobb-e vagy sem, mint „A katedrális”.

Fejős Éva: Karácsony New Yorkban

Fejős Éva: Karácsony New Yorkban

Ilyen címmel az ember azt várja, hogy egy kis karácsonyi hangulat fogja el, kibámulva az ablakon pedig alig várja, hogy szakadni kezdjen a hó. De velem semmi ilyen nem történt, mert a sztorit inkább éreztem szappanoperának, mint karácsonyi cukormázas történetnek.

Persze erre számítani lehetett valamennyire a tartalom alapján, de a végeredmény több szappan lett, mint számítottam. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam volna jól olvasás közben, és ne faltam volna az oldalakat egymás után, de nem egészen azt kaptam, mint vártam.

Pedig az alapötlet nagyon is érdekes, hogy egy öreg amerikai rock sztár hetvenedik születésnapjára készülve meghívja összes gyermekét és azok anyjait karácsonykor New Yorkba, noha magyar származású fiáról, Martinról korábban még csak egy fényképet sem látott, csak a gyerektartást fizeti utána. És most mégis családegyesítésre készül, és ezzel nem csak az öreg Wayne életében következik be nem várt fordulat, de egykori magyar szeretője, a házassági válsággal küzdő Lina, az ő fia, Martin, Wayne első szülöttje, Nicholas, valamint Wayne menedzsere, Mary-Ann életében is.

Voltak igazán szórakoztató elemek is a könyvben, kiváltképp Wayne karakterét éreztem annak, de azért hetven éves korához képest én túlzottan fiatalosnak éreztem. Viszont a dumája és a változó figurája miatt nagyon is el tudtam hinni, hogy ilyen a valóságban egy kiöregedéstől rettegő rocker.

Ellenben Martin karaktere számomra nagyon nem volt szimpatikus. Egyszerűen annyira leegyszerűsödött gondolkodású (értem ezalatt, hogy körülbelül csak a szex és zene jár az agyában), és oké, értem én hogy tinédzser, nem vagyok még én sem olyan öreg, de tényleg ilyen primitív módon működne a 17-18 éves srácok agya? A barátnője, Virág karaktere pedig a mondvacsinált szerelmi depressziójával egyszerűen kikészített.

Szerettem volna többet megtudni kicsit New Yorkról, de mintha egy olyan díszlet lett volna csak a történethez, amit nem építettek fel részletesen, csak egy-két jelenet kellékei készültek el.

Ami még nagyon szembetűnő volt a regényben, hogy igyekezett nagyon naprakész, illetve trendi lenni. Gondolok itt Lina trendkutatói állására, vagy népszerű divatmárkák és üzletházak emlegetésére, illetve ami legjobban meglepett, az okostelefonok állatos alkalmazásainak említése. Ha nem másfél hónappal a könyv olvasása előtt veszek én magam is ilyen készüléket, nem is tudtam volna, miről van szó.

A borító nagyon szép lett a fényes ezüst hópelyhekkel, de alapvetően a Fejős-regények valamennyi borítóját szeretem, olyan egyszerű, mégis magával ragadó a stílusuk.

Összefoglalva elmondhatom, nem ez volt az eddigi kedvenc könyvem ugyan az írónőtől, de olvastam már rosszabbat is. Ha az ember nem akar semmin sem gondolkozni, kiváló választás, de éppen ezért senki ne várjon csodát. Én mindenesetre maradok a továbbiakban is Fejős Éva olvasója, és előre várom a legújabb regénye megjelenését.