Büszkeség :)

Lylia Bloom: Ellopott életek

Lylia Bloom: Ellopott életek

Lylia Bloom Ellopott életek című könyve nem az a tipikus tucat darab, amivel manapság szokás elárasztani a könyvesboltok polcait. Nem egy habkönnyű lányregény, hiába szerepel a moly.hu könyves közösségi oldalon a romantikus kategóriában, ott is az előkelő hatvanadik helyen a 95 százalékos értékelésének köszönhetően, melyet harmincnyolc olvasó értékelése alapján ért el.

Hogy miért is mondom, hogy se nem habkönnyű, se nem lányregény?

Noha a főszereplő lány, Szalay Emma 18 éves és a regény végére rátalál a szerelemre, az ő történetében ez egyáltalán nem mondható természetesnek. Ez egy olyan könyv, amely rámutat a mai világ és a fiatal generáció hibáira, az élet kegyetlenségére, a könnyelműség szörnyű következményeire, a család jelentőségére; ami pedig a legfontosabb, mennyi mindenre képes az ember, ha a szeretet a legfőbb hajtóereje.

Már a fülszöveg és a borító szürke színvilága is sejteti, hogy egy olyan világba nyerhetünk betekintést olvasás közben, mely bemutatja az éjszakai élet minden mocskát. Az alapszituáció sajnos a mai világban nagyon is gyakori, rendszeresen hallani a hírekben, olvasni az újságokban, eltűnik egy fiatal lány az éjszakában; szórakozni indult, de többé nem tért haza. A rendőrség tehetetlen, talán nem is akar tenni semmit, a lány szülei elhidegült kapcsolatuk miatt inkább gondolják, hogy csak elszökött. Az egyetlen, aki aggódik, mert biztos benne, hogy baj történt, a húga, Emma.

Az ő történetszála adja a regény fő irányvonalát, amely mellé bekapcsolódik a kezdetben kevésbé jelentős, idővel azonban egyenértékű másik szál, a férfi főszereplő, Olivér története és szemszöge. Ahogy peregnek az oldalak, a két cselekmény nem csak összeér, de szorosan össze is kapcsolódik, így lehetőséget teremtve az olvasók számára, hogy ugyanazt az eseményt különböző szempontok szerint olvashassuk és átélhessük.

Emma, az érettségi előtt álló szürke kisegér életében a legfontosabb személy a nővére. Alexa nem csupán a testvére, de a legjobb – az egyetlen – barátnője. Az iránta érzett szeretete vezérli, hogy az eltűnését követően, miközben mindenki tétlenül vár, hogy magától előkerüljön a lány, cselekedjen. Magánnyomozásba kezd, s noha soha életében nem járt még szórakozóhelyen, szombat este a szüleit átverve kiszökik, mert abban reménykedik, ott nyomára lelhet.

Már az első discóban tett látogatás árulkodó lehet az olvasók számára, hogy nem minden tisztességes és normális, ami ott folyik, de Emma naivitással szemléli az eseményeket. Felfedez egy titkos ajtót, amely mögött a nővérét sejti; a következő szombaton kihívó öltözékének és sminkjének köszönhetően a klubtulajdonos be is vezeti rajta. Azonban ott nem Alexa várja, hanem a felismerés, hogy az elzárt részlegben prostitúció folyik, melynek ő is áldozatává válik. Nem tud szabadulni, bezárják, megbecstelenítik, eladják, mint a modern kori rabszolgákat. Hosszú hetek kínszenvedése vár rá Lóri, a tulaj fogságában, s ezen idő alatt az egyetlen reménye, hogy megpróbálja kideríteni, mi lett a testvérével, miután bizonyítékot talál rá, hogy Alexa is ott raboskodott korábban.

A másik szálon Gajdos Olivért, a húsz éves fiatalember történetét tárja elénk az író. Olivér a szüleivel való rossz kapcsolat elől egy barátjához költözik, akivel az élete a bulik és a lányok körül forog. A pénzszerzés érdekében kezdetben gyorsétteremben vállal állást, majd a könnyebb és nagyobb bevétel érdekében drogdílerkedésbe kezd. Ekkor találkozik össze Emmával, mivel a főnöke ugyanaz a Lóri, mint a lány fogva tartója. Mikor Olivér rádöbben, hogy Emma nem önszántából állt prostituáltnak, hanem kényszerítik, hamarosan elhatározza, hogy segít neki megszökni, de a helyzet közel sem olyan egyszerű, mivel éjjel-nappal őrzik a kurválkodásra kényszerített lányokat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Lórinak a rendőrségen is beépített emberei vannak, valamint információmorzsákhoz jutnak, hogy Alexa az oroszokhoz került, akik szintén a főnök kapcsolatai, a drogügylet fontos szereplői.

A két főszereplőn kívül a többi karaktert nem ismerjük meg jobban, nem is tűnnek fel hosszú időre, ezáltal leginkább egy-egy jellemző vonásuk teszi őket sablon-karakterré.

Lóri az abszolút rossz, aki nem csak elrabolja, fogva tartja és szexuális szolgáltatásokra kényszeríti a lányokat, de a rendőrséggel is korrupt kapcsolatban áll, drogot csempész be az országba. Emellett nincsen egyetlen jó tulajdonsága sem, ő a totális „fekete” karakter, míg Emma a naivitása és Olivér a könnyelmű, léha életmódja ellenére a két „fehér” szereplő. Köztes állapot nincs igazán, így mindenki papírszereplővé válik.

Hiába igyekszik az írónő bemutatni a motivációkat, nem tudom sajnálni Emma és Alexa kivételével őket. Két példát emelnék ki: az egyik Noémi, aki önszántából lett prostituált, nem mellesleg ő az értelmi szerzője a lányok elrablásából működtetett kuplerájnak. Hiába védekezik azzal, hogy neki csak azért kell a pénz, hogy tovább tanulhasson, az a mód, hogy ezt mások tönkretételével akarja elérni, gyűlöltté teszi mindenki szemében. A másik megemlítendő szereplő Gergő, a kidobóember vagy testőr, kinek melyik megfogalmazás tetszik jobban. Megtudjuk róla, hogy csak azért dolgozik Lórinak, mert van egy lánya, aki miatt pénzre van szüksége, de alig várja, hogy pár hónap múlva megszűnjön a szerződése. Gergő sosem bántja Emmát, a tekintete sokszor még szánakozó, majdhogynem bocsánatkérő, de mégsem tesz semmit, hogy megóvja a lányokat a kényszertől. Az egész könyvben hangsúlyozva van, mennyire várja már, hogy befejezhesse a munkát, újra a lányával lehessen, a végén azonban mégis mártírt csinál magából, lelöveti magát azért, hogy Emmáékat mentse. Emma ugyan nem neheztel rá, sőt, még meg is siratja a férfit, bennem mégis ambivalens érzéseket váltott ki a szerepe. Attól még, hogy valaki megbánja a hosszú évek alatt elkövetett tetteit, és az életét adja, hogy törlesszen, még nem lesz pozitív szereplő sem, nem hogy hős. Az, aki becsukja a szemét, hogy ne lássa a rosszat, épp olyan rossz, mint aki elköveti.

Sajnos a mai világban egy ilyen eset nagyon is elképzelhető, hiába ez a regény fikció. Nagyon fontos, hogy a mai fiatalok tisztában legyenek vele, egy szórakozóhely vagy az éjszakai élet akár egy sötét sikátorban milyen szörnyűségeket rejteget. Úgy érzem, ez a legfontosabb mondanivalója a könyvnek: legyünk óvatosak, mert az életünk egy pillanat alatt vakvágányra kerülhet, ha túl naivak, túl hiszékenyek, vagy kapzsik és pénzsóvárak vagyunk.

Az éjszakai élet veszélyes. Budapesten is. Nem csak az amerikai filmekben, ahol a mindenféle bandaháborúkat látjuk, vagy az italokba kevert drogok hatásait. Magyarországon talán nem annyira nagy és látványos, de épp úgy jelenlévő a probléma.

Ezért is szolgál örömömre, hogy egy magyar írónő nagyszerű stílusban megírt könyve került a kezembe. Valószínűleg a nem túl könnyed téma miatt – és mert magánkiadásban jelent meg -, nem fog annyi olvasóhoz eljutni ez a mű, mint kellene, de abban biztos vagyok, hogy akik időt szánnak rá, hogy elolvassák Emma és Olivér történetét, ezentúl más szemmel fogják nézni a szórakozóhelyeket, a bulikat, és talán többször átgondolják, hogy mennyire lehet megbízni az embertársaikban. Arról nem is beszélve, hogy ha egy titkos helyiségbe invitálnak egy klubban, erősen megfontolandó, szabad-e igent mondani.

Vannak hibái a könyvnek, de számomra mindez elsikkad, mert a mondanivaló sokkal fontosabb. Megérint, elborzaszt, elgondolkodtat. Számomra ezek egy jó könyv legfontosabb tulajdonságai. Ajánlom mindazok számára, akik hasonló élményre vágynak, de azoknak semmiképpen, akik csakis rózsaszínben szeretnék látni a világot. Ebben a könyvben ez a szín nem létezik.

Itt a sötétség dominál, de az alagút végén halványan-fehéren pislákol a remény.

Jamie McGuire: Az őrző

Jamie McGuire: Az őrző

„Mielőtt álomba merültem, elmondtam az első imát, amit gyerekkorom óta kiejtettem a számon. Nem tudtam, hogyan érdemeltem ki egy ilyen csodálatos ajándékot, és azt sem, hogy ez arcátlanság-e, de hálát adtam Istennek a bukott angyalokért.”

Leírás: A Rhode Island-i Providence városának békebeli árnyékában Nina Grey váratlanul Menny és Pokol összecsapásának középpontjába csöppen. Miközben keservesen igyekszik megbirkózni édesapja nemrégiben bekövetkezett halála miatti gyászával, véletlenül – vagy legalábbis ő ezt hiszi – megismerkedik Jared Ryellel. Bár a fiatalember lehengerlően jóképű megjelenése és titokzatos képességei kellemesen elterelik a figyelmét, hamarosan világossá válik, hogy Jared többet tud Nináról, mint a Brown Egyetemen a barátai. Amikor már több a kérdés, mint a válasz, Jared mindent kockára tesz, hogy megtartsa a lányt, akinek megmentésére született, éspedig úgy, hogy elárulja a titkot, amelynek megőrzésére felesküdött. Amikor Nina apjának korábbi társai követni kezdik Ninát a sötétben, a lány ráébred, hogy az apja nem az az ember volt, akinek hitte, hanem egy tolvaj, aki démonoktól lopott. Szeretné kideríteni, mi az igazság apja halála körül, s eközben olyasmire bukkan, amire álmában sem gondolt, és amire a Pokolnak égető szüksége van, a kulcs azonban egyedül Nina birtokában van…

A Sötétség és Fény angyalai trilógia első része.

Korábban már olvastam az írónő magyarul megjelent könyveit, így nagy reményekkel szereztem be ezt is, bár voltak fenntartásaim a fantasy vonal miatt. A könyv elolvasása után viszont pont ennek a hiánya miatt vannak negatív érzéseim, mert nem túl sok misztikus, természetfeletti elem volt a regényben, és ami volt, az sem adott túl sok pluszt a sablonos történethez.

A történet főhőse Nina Grey, egy gazdag családból származó, éppen édesapját eltemetni kényszerülő egyetemista lány. Pont a temetés napján ismerkedik meg Jared Ryellel, akivel természetesen azonnal vonzalom alakul ki közöttük, de a srác valami furcsa okból nem akarja elkérni a telefonszámát, csak a véletlenre bízza, hogy mikor futnak újra össze. A véletlen útjai pedig igencsak kifürkészhetetlenek, gyakrabban futnak össze ők ketten, mintsem feltűnő legyen. De mindeközben belép a történetbe egy másik fiú is, aki szintén odavan Nináért, ő Ryan. A lány azonban sokkal inkább barátként néz rá, amit a fiú hol elfogad, hol azonban lázad ellene, ha kell, mártír módon le is szúratja magát, csak Nina rá figyeljen.

Azonban nagyon hamar egyértelmű lesz a dolog, hogy csakis Jared lehet a nyerő a Nina szerelméért folyó harcban, akihez egy mondacsinált okból elég gyorsan oda is költözik ideiglenes (ezt McGuire már a Sorscsapás-könyvekben is ellőtte). Aztán jön az, ami igyekszik fantasyvé tenni a könyvet, kiderül, hogy Jared azért ennyire tökéletes, mert félig angyal, nem mellékesen pedig a lány védelmezője, így évek óta állandóan figyelemmel követte élete minden pillanatában, nincs olyan, amit ne tudna róla. És természetesen évek óta titkon halálosan szerelmes belé.

„– Azt hiszed, nem tudok főzni? – néztem rá vádlón.

– Ezt nem állítottam. Nem mondom, hogy kóstoltam volna a főztödet. De Jack említette.

– Szerette, amit főzök – mondtam védekezően.

– Jack imádott. Egy mérgezőhulladék-feldolgozóból származó üledéket is feltálalhattál volna neki, abból is kért volna még egyszer – ugratott Jared.”

Nina karakterét nekem egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Egy önző, buta, hisztis liba, aki képtelen eldönteni, mit akar. Elvileg őrülten szerelmes Jaredbe, de hitegeti és kihasználja Ryant, aki pedig hagyja. Nem tudom őt sajnálni egy pillanatig sem az apja halála miatt, majd a szerelmi nyűglődése miatt sem.

Jared pedig hiába van tökéletes pasinak beállítva, félig angyali származása miatt szuperhősnek, nem több, mint egy picsogó papucs, aki akkor is a karjában cipeli a csaját, ha semmi sem indokolja, főz neki, nem hagyja még mosogatni sem. Inkább kezeli egy játékbabaként, mint hús-vér emberként. Arról nem is beszélve, hogy mindent tud róla, szinte a gondolatait is ismeri, mégsem veszi észre, mennyire felületes a lány.

„– Szóval a szárny dolog… – (…)

– Nem kell aggódnod, Nina, hogy tollakat növesztek – nevetett. – Az arkok nem repülnek. Egyszerűen felbukkannak ott, ahova menni akarnak. Én magam is kicsit mindig nevetségesnek tartottam a képeket.

– Én meg szeretem azokat a képeket – vitatkoztam.

– Akkor hát csalódott vagy? – (…)

– Nem nagyon. Inkább ülök a szárnyatlan angyalommal szemközt, mint nézek egy szárnyas angyalról festett képet.”

Ryant sem értem, mit eszik a lányon, főleg, hogy az első pillanattól tudja, hogy ő csőlátással csak Jaredért van oda. Ryan ráadásul olyan, mint egy menstruáló, hangulatingadozós kislány. Egyik pillanatban nem bánja, hogy Nina valaki mással randizik, csak látogassa meg őt a kórházban és legyen boldog, de amint megtudja, hogy a randi éjszakába nyúlt, már mégsem tud örülni a barátja örömének.

A mellékszereplők egy kivételével egy-egy jellemvonással bíró papírszereplők, akik sok vizet nem zavarnak. Csak vannak, lézengenek, időnként megemlítik őket, hogy aggódnak vagy ellenzik Nina szerelmét Jared iránt, de amúgy ha nem lennének, akkor sem lenne semmi. Az egyetemen elhiszem, hogy a hely nagyságát valahogy hangsúlyozni kell minél több diák megnevezésével, de annyira csak feleslegesen odavetett nevek voltak, hogy meg sem lehetett jegyezni, ki kicsoda. Nina anyjának karaktere is körülbelül azért kellett, hogy kapjunk egy kicsi drámát, de ezt leszámítva semmi haszna nem volt, akárcsak Jared anyjának és kisöcsének.

Az egyetlen szereplő, akiben láttam lehetőséget, Claire, Jared kemény, harcias kishúga, akinek szókimondó stílusa üdítő volt a többiek szürkesége mellett. Sajnos a könyv végére ő is elpuhul, szinte giccsesbe megy át, de a folytatásokra nézve benne ott van a potenciál, hogy érdekessé, változatossá tegye az egyhangúságot.

Nem igazán tetszett a könyv stílusa sem, nem tudom, hogy ez a fordítás hibája-e, de időnként, főleg az elején, voltak zavaros dolgok. Nem volt gördülékeny az olvasás, sokszor volt olyan érzésem, nem csak én nem élvezem, amit olvasok, hanem az írónő sem élvezte, amit írt. Pedig az alapötlet akár jó is lehetett volna, ha nem fulladunk bele a giccsbe és a szerelmi háromszög drámáiba. És az már régen rossz, négyszáz oldalon át arra vágyok, hogy jöjjenek a rosszfiúk és nyírjanak ki mindenkit, különben én mászok be valahogy a lapok közé, hogy megfojtsam a főszereplőket.

Nem tudom, akarom-e kínozni magamat a folytatással, talán, ha egyszer nagyon mazochista kedvemben leszek, beleolvasok.  

Katja Millay: Nyugalom tengere

„Azok, akikkel sosem történt semmi szar, mindig azt hiszik, hogy tudják, mi a helyes reakció arra, ha az embernek tönkreteszik az életét. Azok pedig, akik átéltek valami szart, azt hiszik, hogy mindenkinek pontosan ugyanúgy kellene megbirkóznia vele, mint ahogy nekik sikerült. Mintha létezne szabálygyűjtemény a pokol túlélésére.”

Fülszöveg: A két és fél évvel ezelőtti, kimondhatatlan tragédia óta Nastya Kashnikov csupán az árnyéka régi önmagának. Másik városba költözik, elhatározva, hogy titokban tartja sötét múltját, és senkit sem enged közel magához. Terve azonban kudarcot vall, amikor azon kapja magát, hogy megmagyarázhatatlanul vonzza az egyetlen személy, aki ugyanolyan elszigetelt, mint ő maga: Josh Bennett.

Josh története nem titok. Minden szerettét elveszítette, így tizenhét éves korára senkije sem maradt. Akinek a neve egyet jelent a halállal, azt mindenki igyekszik elkerülni. Nastya kivételével, akit nem riaszt el a fiú, sőt, előbb-utóbb élete minden területére bebocsátást nyer. Ám miközben a kettőjük közti tagadhatatlan vonzalom egyre erősödik, Joshban felmerül a kérdés, vajon megtudja-e valaha is Nastya titkát – és hogy egyáltalán meg akarja-e tudni.

A Nyugalom tengere gazdag, erőteljes és zseniálisan kidolgozott történet egy magányos fiúról, egy érzelmileg sérülékeny lányról és arról a csodáról, ha kapunk még egy esélyt.

Mióta először elolvastam a leírást, olvasni akartam a könyvet, amit szépen meg is rendeltem, hazahoztam, majd feltettem a polcra, és hagytam állni, várni, hogy elmúljon az olvasási kedvetlenségem. Hónapok teltek el, mígnem végre a polcra nyúltam, és ezt a kötetet emeltem le, bár megijedtem, hogy frissen újraéledő vágyamnak egyelőre csak vékonyabb könyvekre lenne szüksége, nem egy fél téglára. Egy gyönyörű fél téglára… Röpke harminchat óra elteltével azonban már tudtam, pontosan ez kellett nekem.

Az alaptörténet a manapság egyre „divatosabbá váló” szituáció: megismerkedik két lelkileg sérült fiatal, akik talán egymás segítségével ki tudnak mászni a gödörből. Noha egyikük sem akar közel engedni senkit a szívéhez az őket ért fájdalmak miatt, mégis egyre több időt töltenek együtt. Josh háttértörténetébe viszonylag hamar betekintést nyerünk, Nastya-é azonban csak lassan tárul fel, apró elejtett utalásokból lehet rá számítani, hogy mi fog kiderülni, de felkészülni mégsem lehet. Majd ötszáz oldalt kell végigolvasni, mire a kirakós minden apró darabkája a helyére kerül, és megértjük, mi történt a lánnyal, miért vált olyanná, amilyenné. Miért lett néma önakaratából.

„A nevem Nastya Kashnikov.

Ígéretes zongoratehetség voltam, semmi keresnivalóm egy alapozó zeneórán.

Két és fél évvel ezelőtt meggyilkoltak.

Na, melyik a hamis?”

Merthogy Nastya nem beszél. Senkivel. Már másfél éve. Megromlik miatta a kapcsolata a családjával, el is költözik egy olyan helyre, ahol nem ő az állandó pletykatéma, és igyekszik egy olyan illúziót teremteni, amivel eléri, hogy mindenki békén hagyja, féljenek tőle, ne háborgassák. Mégis van pár ember, akiket önkényes némasága sem riaszt el, akik idővel új élete nagyon fontos szereplőivé válnak.

A lánynak fura szokásai vannak. Rengeteget fut, mondhatni rosszullétig túlhajszolja magát. Emellett viszont állandó édességeket készít és fogyaszt, normális ételt szinte sohasem. A ruhatára szinte kizárólag fekete darabokból áll, és vastag sminkréteg alá rejti az arcát. És estéről estére visszajár Josh Bennett garázsába nézni, ahogy a fiú dolgozik.

Josh nagyszerűen bánik a szerszámokkal, gyönyörű famunkákat csinál. Az állandó munkába menekül terápiaként az élete elől, melyben magány veszi körbe. Nincs már senkije, mert valamennyi családtagját elveszítette, az emberek pedig képmutatóan kerülik, mert azt hiszik, ők is meghalhatnak. A kivétel Drew, Josh legjobb barátja, aki viszont szöges ellentéte neki. Míg Josh-t nem érdeklik a bulik, a lányok kajtatása és a lazaság, Drew-t ezek teszik azzá a népserű személlyé, aki. Az egyetlen közös bennük talán a Nastya iránti érdeklődés. Mindkét fiút nagyon meg lehet kedvelni a történet előremozdulásával, éppen azáltal, hogy egymás szöges ellentétei.

Sok mellékszereplő is feltűnik, akik közül számomra a legérdekesebb Clay, a homoszexuális művészpalánta, aki gyönyörűen rajzol, és legújabb múzsájának Nastya-t választja. A fiú meglátja mindazt, amit a többi szereplő nem akar kimondani, az arcok tanulmányozásával ő előtte azonban nem lehetnek titkok. A lány némaságát kompenzálja Clay „csacsogó” természete, és így egy érdekes barátság alakul ki közöttük, amit az sem tud megmérgezni, hogy Nastya féltékeny a fiúra, amiért ő tud alkotni, míg ez számára már öbbé nem adatik meg a bal kezének tönkremenetele után.

„Gyűlölöm a bal kezemet. Gyűlölök ránézni. Gyűlölöm, hogy ráng, remeg, és arra emlékeztet, hogy elveszítettem önmagam. De ettől még ránézek, mert arra emlékeztet, hogy meg fogom találni a fiút, aki mindent elvett tőlem. Meg fogom ölni a fiút, aki megölt engem. Végezni fogok vele, méghozzá a bal kezemmel.”

 

Aprólékosan felépített, csodálatos történetet alkotott az írónő. A finom romantika áthatja az egész könyvet, de egy cseppet sem válik csöpögőssé. A sötét, szomorú hangulatot pedig remekül ellensúlyozzák a humoros részek, melyek általában Drew megjelenéséhez kötődnek. Nagyon szerettem, ahogy kibomlott a történet, a szereplők olyan tulajdonságokat öltöttek, melyek nem tipikus sablonkarakterekké alacsonyította őket, hanem igenis mindenkinek van jó és rossz oldala is, de mégsem fekete-fehér, hanem nagyon is élők és színesek.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik szeretik a New Adult kategóriát, akik vágynak rá, hogy a szívüket megérintse egy keserédes szerelem története, de legfőképpen azoknak, akik drukkolnak, hogy azoknak is járjon happy end, akik már lemondtak róla. A Nyugalom tengere pont ilyen könyv. Egy szívfacsaró, lenyűgöző, fájdalmas, lelkekig hatoló könyv. Katartikus olvasmányélmény.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el

Már korábban felfigyeltem erre a könyvre, de valamiért nem szimpatizáltam vele, olyan semmilyennek éreztem a fülszöveget, ráadásul az eredeti borítója, amin gyerekek vannak, kissé meg is viszolyogtatott. Valamiért olyan horroros asszociációim támadtak vele kapcsolatban. De nemrég ismét belebotlottam a történetbe, és ma már belátom, hatalmas hibát követtem volna el, ha nem adok egy esélyt a könyvnek.

Valamikor a közeli múltban játszódik a történet, egy angliai magániskola, Halisham egykori diákjai a főszereplők. A narrátor, Kathy H. szubjektív elmeséléséből ismerjük meg az Ő, illetve barátai, Ruth és Tommy történetét ebben a különleges, titokzatos, elzárt világban, majd ifjú felnőttként a valós környezetükkel való megismerkedésüket.

Az egész könyvet átjárja a melankólia, a keserédes nosztalgia, aminek okai szépen lassan bontakoznak ki az olvasó előtt. Kathy utalásaiból ugyan végig sejthető, hogy mi lett Ruth és Tommy sorsa, mégis, ahogy halad előre ebben a csapongó emlékfelidézésben, naiv módon titkon reménykedtem, hogy talán egy kicsi happy endre van esély, és mégis, tudom, hogy egy ilyen könyvnek csak szomorú vége lehet.

Olyan erkölcsi és morális kérdések merültek fel bennem az olvasás közben, amiért néha meg kellett állnom, és elgondolkoznom, milyen világ is, ahol megtörténhet, hogy ennyi klónt hoznak létre, rejtik el őket különféle intézetekbe, és nevelik fel őket abban a hiszemben tartva, hogy nincs más lehetőségük, csakis a donorság, majd a fiatalkori halál. Hiszen az nyilvánvalóvá válik, hogy ugyan ők csak másolatok, de attól még van lelkük, vannak vágyaik, képesek érezni és szeretni, akkor miért ne állhatnának a sarkukra, és lázadhatnának fel a rendszer ellen? De ami a legjobban feldühített, hogy a társadalom hogy képes úgy tenni, mintha ezek a gyerekek nem is léteznének? Hiszen a jövőben valószínűleg pont nekik köszönhetik a saját, vagy valamely szerettük életét.

Ruth karakterét nem igazán szerettem, csak a végére kezdtem őt megérteni, ellenben Tommy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ő az a szereplő volt, aki kereste a válaszokat a felmerülő kérdésekre, akinek voltak teoriái, akin látszott, hogy fejlődni akar, hogy boldogabb lehessen. És mégis, a végén hiába vártam, hogy ő és Kathy fellázadjanak a sorsuk ellen, nem érveltek azzal, hogy ők is megérdemelnék – legalább az ideiglenes – boldogságot. Klónnak lenni annyit jelentene, hogy beletörődünk a sorsunkba és a halálunkba? Lehet, hogy azért nem tudom őket megérteni, mert én magam máshogy cselekednék, még akkor is, ha tudom, hogy az önzőség volna részemről. De hát végülis az ember a legönzőbb lény a világon, nem?

Kíváncsi leszek a regény alapján készült filmre, hogy lehet ezt a kissé csapongó visszaemlékezést, amiben valójában cselekmény alig van, mozivászonra vinni. A szereplők alapján jó eredményre számítok.

Összességében 10-ből 9,5 csillagosnak érzem a könyvet, el tudtam volna még hosszabban is olvasni, például jó lett volna megismerni azt is Kathy további történetéből, milyen érzés donornak lenni, milyen gondolatokat vált ki mindez belőle. De így is kerek volt a történet, egy nap biztosan újra el fogom olvasni.

Könyvmoly Párbaj újra

Október 8.-án indul a 3. menet, és idén is úgy döntöttem, részt veszek rajta. :)

A-lista:

John Jakes: Észak és dél

J. R. R. Tolkien: A gyűrűk ura

Raana Raas: Csodaidők 1. - Az ogfák vöröse

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Ken Follett: Egy férfi Szentpétervárról

Gregory Maguire: A boszorkány

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv

Diana Gabaldon: Outlander 2. - Szitakötő borostyánban

Bíró Szabolcs: Sub rosa

Selmeczi Mari: Randevú a Broadwayn

B-lista:

Tasmina Perry: Divatdiktátorok

Joanne Harris: Csokoládé

David Safier: Jézus szeret engem

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

Anne Frank: Anne Frank naplója

Michelle Moran: Madam Tussaud

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Robert Merle: Védett férfiak

Stephenie Meyer: A burok

E. L. James: A szürke ötven árnyalata – „avagy Kínozzuk az olvasókat verbálisan”

E. L. James: A szürke ötven árnyalata – „avagy Kínozzuk az olvasókat verbálisan”

Előre leszögezném, ez a bejegyzés még véletlenül sem pozitív lesz – bár szerintem ezt a címből már mindenki leszűrte -, rengeteg spoilert tartalmazhat(na) – ha lenne bármi meglepő a történetben -, és bizony káromkodások, trágár szavak megjelenhetnek – de minden alkalommal a könyvet fogom idézni. Aki ezek után is elolvassa a postot, azok meg ne mondják, hogy nem szóltam előre… :D

 

Hogyan is került ez a könyv a látókörömbe? Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, az lett volna a meglepő, ha nem kerül, hiszen újabban a csapból is ez folyik, olyan komoly marketing-tevékenység veszi körbe. Hallottam már botránykönyvként, majd mami-pornóként is aposztrofálva, és ekkor el is döntöttem, köszönöm, nekem erre nincs szükségem. Aztán egyre több megosztó véleménnyel találkoztam a könyvről, megtudtam, hogy eredetileg egy ez „tvájlájt” fanfiction volt (amikkel egyáltalán nincs gondom, mert léteznek igenis nagyon színvonalasak, jómagam már hét éve rendszeresen olvasok ilyeneket akár ebben a fandomban is), és így még inkább igyekeztem magam megfosztani eme regény olvasatának élvezetétől. De tegnap mégis elolvastam – ha már anyu úgy is megvette -, bár az első három oldal után tudtam, hogy ehhez nagyon mazoistának kell lennem – pedig ennyire nem tartom magam annak. :P

Vegyük az alapszituációt: Anastasia Steel a záróvizsgája előtt álló okos, fiatal nő, aki ugyan majdnem 22 éves, de mivel eddig a könyvek világában élt, az sem tudja, mi az az élet, tipikus példája a szürke kisegérnek – akibe, azért kiderül, több ismerőse is bele van esve. Mindez akkor változik meg, mikor legjobb barátnője helyett meg kell interjúvolnia egy dúsgazdag, sikeres pasit, aki az egyetemüket szponzorálja. És hoppá, ki hinné, becsap a villám, Ana Steel életében először nemcsak egy regényhőst, hanem egy hús vér férfit is vonzónak talál. Ja, de előtte szó szerint beesik a pasi irodájába, hiszen ő egykor Bella volt, akiről ugyebár köztudomású, mennyire béna, és képtelen bármit úgy csinálni, hogy azzal ne hozza magát cikis helyzetbe.

Tehát a pasi: Christian Grey (=Edward) gyönyörű, Adonisz, dúsgazdag, sikeres, udvarias, stb… Ugye, ilyen pasi nem is létezik? Sőt, még akkor sem dobja ki az ifjú hölgyikét az irodájából, mikor az bebizonyítja végtelen primitívségét, ügyefogyottságát és bunkóságát (azért elég gáz megkérdezni nyíltan egy interjú kellős közepén, meleg-e). Azért persze a későbbi 500 oldalon kiderül, hogy Grey közel sem ennyire türelmes, de addigra tisztában leszünk a sötét oldalával is.

Az első száz oldal nem szól többről, mint hogy ez a két fiatal hős még néhányszor egymásba botlik, elkezdenek egymáshoz vonzódni, és a csaj azon nyűglődik, hogy nem elég szép, hogy egy ilyen tökéletes pasi őt akarhassa. Grey azonban, noha figyelmezteti Anát, hogy tartsa távol magát tőle a saját érdekében, mégsem képes ugyanerre. Titeket nem emlékeztet mindez Edwardra?

Aztán közben feltűnik egy José nevű srác, aki mint kiderül, szintén nagyon jó pasi, és szerelmes a lányba, de Bella - vagyis bocs, Ana - csak barátként tekint rá. Nem is tudom, miért van déjá vum… Ennek ellenére Grey halálosan féltékeny lesz a srácra természetesen.

Közben szépen lassan csordogál a történet, már vagy két hét is eltelt, mikor Greynek végre kiderül a legnagyobb hibája - ami elől ennek az ártatlan szűz lánynak menekülnie kéne, de nem, ő egyre jobban belehabarodik Mr. Adoniszba -, mikor egy szerződést kínál neki a pasi, lényegében, hogy legyen a szexrabszolgája. És Ana, noha egyetlen porcikája sem akarja, hogy a férfi kénye kedve szerint megverje, mégis annyira kívánja őt, hogy még hajlandó is lenne belemenni. „Szent szar” – Ana szavaival élve -, komolyan így akarja egy fiatal lány, aki világ életében Mr. Darcyra várt, elveszíteni a szüzességét? Pedig Grey előre figyelmeztette, ő nem szokott szeretkezni, csak keményen baszni. Vagy jól megdugni az alávetettjeit. Esetleg kefélni… hát, ízlések és pofonok…

De persze Christian néha igazán tud „gyengéd is lenni”, mikor úgy udvarol a lánynak: „Ne rágcsáld az alsóajkad, mert itt helyben megduglak!”, vagy „Olyan jó az illatod”. Épp mint Edward, aki készül elveszíteni a kontrollt, mikor megérzi Bella vérének mennyi aromáját. Ja, már megint elkalandoztam, az egy másik regény, bocsi…

Nem részletezném a későbbi 400 oldalt, elég, ha csak annyit írok róla, hogy megállás nélkül dugnak, kefélnak, basznak, néha más sorrendben, változatos helyeken, esetleg egyszer-kétszer esznek – mert Grey sanyarú gyermekkora miatt nem bírja elviselni, ha valakinek nincs tele a gyomra (bár ha jól rémlik, Edward is többször akarta megetetni Bellát) -, néha rokonokat látogatnak, de még véletlenül sem képesek beszélgetni. „Basszantyú!!!” Megértem én, hogy 21. Század az már egy modern világ, BlackBerry, internet, meg miegymás, de komolyan csak e-mailben tudnak kommunikálni az emberek??? Jó, persze, ilyenkor Grey nem látja, ha Ana rossz szokásainak megfelelően rágja az ajkát, forgatja a szemét vagy elpirul, na de akkor is… Főleg furcsa ez annak tekintetében, hogy ennek a frissen diplomázó csajnak addig számítógépe sem volt, akkor eddig nem is beszélt az emberekkel?

Ja, ha már a számítógépnél tartunk… Grey mániája, hogy drága ajándékokkal halmozza el a lányt, aki persze ettől ribancnak érzi magát. Nézőpont kérdése, hogy az ajándékok, vagy a viselkedése teszi-e azzá… de nem is erre akartam kilyukadni, hanem egy újabb nagyon is feltűnő párhuzamra a „tvájlájttal” kapcsolatban. Edwardnak örökös mániája, hogy legyen már Bellának egy normális kocsija, ahelyett a tragacs furgon helyett, amit Jacob apjától szereztek, mert az milyen veszélyes a testi épségére. Jé, mintha ez lenne Grey fenntartása is Anastasia bogarával, ami José anyjáé volt. „Szent tehén”, véletlen egybeesés, ugye?

Alapvetően tényleg nagyon sok a hasonlóság a két „remekmű” között, pl. a főszereplők családi háttere, viselkedésjegyeik, stb, de nem ettől vált számomra katasztrofálissá ez a könyv. Hanem amiatt a pongyola stílus miatt, amelyben íródott, az elviselhetetlenül sok szóismétlés miatt, mint a már fentebb idézett roppant stílusos káromkodások és vulgáris kifejezések, valamint a történetvezetés miatt, ami tele volt felesleges epizódokkal. Könyörgöm, minek megírni 520 oldalban egy olyan könyvet, ami max 250-ben elég lenne??? És még trilógia is lett ebből… Oké, mazoista vagyok, esélyes, hogy el fogom olvasni legalább a második részt.

Két dologra szeretnék még kitérni, amit egyszerűen nem tudok hová tenni.

Az egyik Anastasia kibírhatatlan szóhasználata és szegényes szókincse. Komolyan nem lehetett volna csak egy kicsit változatosabb szavakat adni a szájába, mint a szent szar, illetve a basszantyú, melyek minden oldalon és minden szituációban elhangzottak? Az ember azt gondolná, hogy egy angol irodalom szakon végző friss diplomás lánynak ennél kicsit nagyobb skálán mozognak az ismeretei, ha szavakból értelmes mondatokat kell alkotni. Bár lehet, hogy a gond itt valójában abból eredeztethető, hogy az írónőnek a könyv megírásakor még nem telt szinonima szótárra. Na, ez a probléma már tuti megoldódott, úgyhogy ennél csak jobb jöhet.

A másik problémám pedig a könyv marketingje. Botránykönyv??? Mami-pornó??? Hát, ez azért erősen megkérdőjelezhető. Végülis szexjelenetet ennyit manapság kb. bármelyik vámpíros könyvben kapunk, és akkor már egy Ward vagy Frost ennél részletesebben is ír le akár durvább jeleneteket is. Jó, persze, sejtem, hogy a BDSM miatt kapta a botránykönyv jelzőt, de azért nem gondolnám, hogy tényleg mindazt leírta a szerző az eddigi jelenetekben, amit mindez jelent, egyelőre a „lájtos” verzióját kaptuk mindennek. Ami viszont a mami-pornót illeti… Komolyan ezt olvassák a mai középkorú nők? Amíg csak a szóösszetételt láttam, és semmit nem tudtam a sztoriról, szabad asszociációként személy szerint azt hittem, mami korú szereplőkről van szó. Érik néha meglepetések az embert…

És hogy mindezek után miért is fogom elolvasni a folytatást? Hát biztosan nem azért a cliffhangerért, mely szerint az utolsó 10 oldalon Ana elhagyta Grey-t egy alapos verés után, hanem hogy megfejthessem, mi ez a hatalmas rajongás a könyvért milliók körében, miért szerelmesednek bele olvasók ezrei ebbe az irányításmániás Adoniszba, és hogy meglássam, képes-e az írónő fejlődni legalább egy hangyányit stílusilag és történetileg.

Ha mindezek után valaki kedvet kapna a könyvhöz, jobb olvasást kívánok neki, mint az enyém volt!