Egy nagy kérdőjel: Széles Sargasso-tenger

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

„Akkoriban én is úgy gondoltam, mint a többi gyerek: minden élt, nem csak a folyó vagy az eső, hanem a székek, tükrök, csészék, kistányérok is, egytől egyig.” /30.o./

Nehéz írni erről a könyvről, annyit gondolkoztam rajta az elmúlt két napban, mit is érzek vele kapcsolatban. Először megragadott valami benne, ami arra ösztönzött, hogy haladjak az olvasással, aztán már csak a hangulat váltott ki belőlem pozitív érzéseket, mert ha valami, az tényleg nagyon profi benne, a végére viszont gyűlöltem a könyvet, és folyton azt néztem, mikor érem már el az utolsó oldalt.

A beharangozó alapján ez egy igazi klasszikus mű, a XX. század alapolvasmánya, aminek ráadásul köze van a Jane Eyre történethez. Ez volt az erős motiváló erő, hogy a kezembe vegyem a regényt. Mielőtt azonban belemennék, hogy milyen fenntartásaim vannak vele, dióhéjban a sztori.

Az Antillák csodálatos szigetvilágában él egy fiatal özvegyasszony visszahúzódó lányával, fogyatékos fiával és néhány szolgálójával. Semmi sincs rendben az életükben, mert fehér niggerként a helybéliek gyűlölik őket, ellenük vannak. Már javulni látszana a helyzet az asszony újabb házasságkötésekor, de a szorongás továbbra is mérgezi mindennapjaikat, és egy szörnyű tűzvészben betetőzik a tragédia, minek következtében menekülniük kell, a család szétszakad, s a fiatal Antoinette egyedül marad a világban, mígnem úgy alakul, hogy feltűnik egy férfi az életében, aki mellett akár boldog is lehetne…

… de nem lesz az, és ekkorra már nem egészen követhető a sztori. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy ez a titokzatos férfi Edward Rochester, A lowoodi árva férfi főszereplője, ám jóval fiatalabb kiadásban. Ha nem tudtam volna előre, hogy ő az, magamtól rá nem jövök (egy ajánlóban olvastam csak róla), mert nem emlékszem, hogy egyszer is leírták volna a nevét. De leszögezném, nálam már valahol korábban kisiklott ez a történet.

Sokszor nem értettem, mi történt, elejtett félmondatokból kellett volna rájönni, hogy mi miért történt, amin az ember hajlamos átsiklani, máskor viszont hiába próbáltam visszakeresni az ominózus részt, nem találtam.
Lehet, nem is megfelelő hangulatban olvastam, de képtelen voltam átérezni a szereplők érzéseit, gondolatait, és így ahelyett, hogy megfogtak volna, taszítottak a maguk őrültségével (mert szerintem ebben a könyvben egytől egyig mindenki őrült volt), defektjével.

A könyv végét is kuszának éreztem, és valami nagyon hiányzott onnan, bár a korábban emlegetett Jane Eyre-ből tudjuk, hogy mi lesz Antoinette (vagyis a férje által Bertha) sorsa, de a korábbi ellenszenv miatt én már sajnálni sem tudom. Úgy érzem, mindent megtett a saját boldogtalansága érdekében.

Azért, hogy valami pozitívumot említsek, a trópusi környezet, a buja növényvilág leírása nagyon magával ragadó lett, szinte éreztem az illatokat, a trópusok forróságát. Szóval ez 5-ös.

Talán egy napon újra elolvasom a könyvet, mert nem túl hosszú, és így időben sem vett el túl sokat tőlem, de addig még sok időnek kell eltelnie. És előtte mindenképpen A lowoodi árvát veszem a kezembe.

Betekintés egy letűnt korszak sajátos kultúrájába

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai

„Néha csak az segít minket át a nehéz dolgokon, ha elképzeljük, milyen volna az a világ, amelyben teljesülhetnek az álmaink.” /389.o./

Hiszem, hogy a világon szinte minden ember szokott álmodozni, vágyni valami elérhetetlennek tetsző cél után. Nincs ezzel másként a regény főszereplője sem, az egyszerű falusi Csijoból lett gésa, Szajuri sem.

Mikor kilenc évesen az édesanyja haldoklik, s az apja is már nagyon idős, reménykedik benne, hogy őt és nővérét örökbe fogadja a tehetős Tanaka úr, és ezzel az életük hatalmas fordulatot vehet; ehhez képest a két lány Kiotóba kerül, ahol Csijo egy gésa okijába kerül, míg testvére, Szatszu, tőle elszakítva prostitúcióra kényszerítődik. Innentől a kislány álmai megváltoznak, el szeretne szökni nővérével, és visszatérni szüleihez a szegény kis halászfalujukba, majd évekkel később egy kedves idegennel való találkozás után mégis a gésává válást tűzi ki célul maga elé, hogy ezáltal közelebb kerülhessen álmai férfiéhez.

Szajurinak több támogatója és ellensége is akad élete során, a rá örökösen féltékeny, kegyetlen Hatszumomo, okija béli családja, Anya, Nagyi, Auntie, barátnője, Úritök, illetve későbbi pártfogói, Mameha és Nobu. Mind-mind egy külön érdekes történet, akiknek ambíciói és karakterük csak idővel bomlik ki, hogy megismerhessük igazi jellemüket.

Korábban még egyetlen Japánban játszódó regényt sem olvastam, viszont ezzel a könyvvel azóta szemeztem, hogy néhány éve láttam filmen. Akkor a csodás látványvilág fogott meg, a cselekményre már szinte nem is emlékeztem, de azóta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy el kéne olvasni.

Betekintést nyerhettem egy olyan világba, mely egyszerre gyönyörű és rettenetes, ami olyan finom, mint a leglágyabb selyem, és kegyetlen, mint a sav. De egy pillanatig sem unalmas, hiszen hosszú az út a gésává válásig, és utána is a fennmaradás miatt. Éppen ezért gyorsan olvasható könyv, hiszen az aprólékosan kifejtett szertartások, öltözékek és magyarázatok ellenére sem veszti el egy pillanatra sem az érdeklődését az olvasó. Én együtt izgultam és féltem minden pillanatban Szajurival, mikor találkoznia kellett a félkarú Nobuval, vagy Hatszumomo rágalmazta olyan dolgokért, melyeket el sem követett.

A regény befejezése után kíváncsi voltam, hogy mennyire igaz, hogy valós történetet olvastam, és nagyon úgy tűnik, hogy nagyrészt az volt, bár például a számomra egyik legmegdöbbentőbb mizuague, vagyis a szüzességük elvesztése állítólag kiszínezettebb folyamat, mint a valóságban.

Ha nem úgy gondolok a történetre, hogy ez valakinek a saját élete volt, hanem csupán egy regény, kitalált történet, akkor nagyon is tetszett, mert aprólékos, mégsem vontatott, csodaszép nyelvezetű és bepillantás egy olyan világba, mely egy európai számára elképzelhetetlen. Negatív dolog semmi nem is jut eszembe, számomra ez egy top kategóriás olvasmány volt - és végre egy olyan regény, melynek az abszolút negatív szereplőjét, Hatszumomót is lehet szeretni a maga szörnyűségei ellenére is, hiszen ő is emberből van. Viszont olyan magasra került a léc, hogy nem hinném, hogy a közeljövőben hasonló témájú könyvet vennék a kezembe.

És már a második könyv is teljesítve...

Natalie Scharf: Sopfie, Sissi lázadó húga

„A jelent élvezd, a jövőt ne firtasd, ami bánat sújt, mosolyogva tűrd el! E világon még sose volt halandó boldog egészen.” /Horatius/

Ez az idézet szövi át Natalie Scharf egész regényét, s tökéletes mottónak bizonyul egy olyan élethez, melyben a főhősnővé emelt Sophie, azaz Sissi lázadó húga pillanatnyi boldogságát, s annál hosszabb szenvedését követhetjük nyomon.

Egy olyan világba kaphatunk betekintést, melyben még a lányok nem dönthettek szabadon a férjük személyéről, mikor az anyáktól elszakították gyermekeiket, hogy a rangjuknak megfelelő nevelést biztosítsanak számukra, és ahol a titkos szerelem olyan bűn volt, melyért akár őrültek házába is zárhatták szerencsétlen embereket.

Sophie nem elég, hogy hercegnőnek született, de Sissi nővére császárnévá koronázását követően Európa egyik legkívánatosabb menyasszonyjelöltjévé is válik. Hercegek, királyok, császárok versengenek a kezéért, ám ő nem kíván sosem férjhez menni, főleg nem szerelem nélkül. Azonban a kötelezettség alól ő sem bújhat ki, így mikor gyermekkori jó barátja, a bajor uralkodó, II. Lajos feleségül kéri, már beletörődni látszik sorsába, de megpillant egy fiatalembert a vonatra várva, s egy pillanat alatt kölcsönös szerelem szövődik közöttük egy élet hosszára…

A történelemkönyvek nem túl részletes beszámolói alapján tudhatjuk a száraz tényeket, mely szerint Zsófia végül nem ment feleségül a homoszexualitásra hajlamos, őrültnek tartott Lajoshoz, így végül a francia Ferdinánd herceggel kötött házasságot. Mindezen eseményekhez ragaszkodva, ám ezeket kiszínezve íródott a regény, hiszen Zsófia könyvbeli szerelmese, Edgar a valóságban nem létezett. Az aprólékosan kidolgozott történet azonban igaz is lehetne, hiszen a hercegnő bátor és szilaj jelleméhez illenék egy ilyen romantikus történet.

A regény elolvasását követően megpróbáltam alaposabban utána járni Sophie életének, mert felkeltette az érdeklődésemet. Egészen kislánykorom óta Sissi volt a kedvenc történelmi figurám, így megdöbbenve jöttem rá, testvéreiről alig tudok valamit, pedig a legifjabb húgának története éppen olyan regényes és izgalmas volt, mint az övé. Nem túl sokat találtam Zsófiáról, de az internetes adatok alapján megtudtam, Sophie végül boldog házasságban élt férjével, majd későbbi éveiben szerelmes lett egy doktorba, akivel viszonyt is folytatott.

A könyv karaktereit kissé fekete-fehérnek érzem, mert mindenki vagy túl jó, vagy túl rossz. Ferdinánd már az első lapoktól ellenséges figura, és később is csupán egy pillanatig hiszem el, hogy a zord külső akár érző lelket is rejthetne. A valósággal ellentétben, ebben a házasságban Zsófiának egy percnyi boldogsága sem lehetett, bár esélyt sem adott férjének, mert meg sem próbálta, hogy Edgart elfelejtse, pedig bennem felmerült a kérdés, a herceg tényleg csak egy trófeát látott feleségében, vagy az első pillanattól vonzódott hozzá, csak képtelen volt érzelmeit kifejezni?

Edgarról mindaz, amit elárul nekünk az írónő, szimpatikus és vonzó, de számomra túl egysíkú. Nincs benne semmi változás, fejlődés a történet eleje és vége között eltelt évek alatt, mindig ugyanaz a jóképű, hűséges, romantikus férfi marad. Számomra ez a tökéletesség már unalmas.

Sophie személye ugyan változik az évek alatt, mert a kezdetben folyton lázadó lányból a végére a gyermekiért harcoló anya lesz, aki még a haját is eladja, csak hogy újra láthassa őket, mégis úgy érzem, a saját boldogtalanságának okozója volt. Ha nem mindenáron azt akarta volna elérni, hogy a szülei engedjék, egy egyszerű polgárhoz menjen feleségül, hanem megelégedett volna a Lajos melletti élettel, aki nyílván sosem várta volna el tőle, hogy teljes értékű felesége legyen, élete végéig folytathatta volna titkos kapcsolatát a szeretőjével. Ő azonban a bátyja példáját látta maga előtt, aki végül csak elvehette színésznő szerelmét, arra azonban Zsófia nem gondolt, hogy abban a korban, amit egy férfi megtehetett, egy nő még akkor sem, ha hercegnő volt. A későbbiekben pedig, ha megpróbált volna legalább egy kicsit közelebb kerülni a férjéhez lelkileg, akár boldog is lehetett volna, és nem kényszeríti olyan kegyetlenségekre a herceget, mint amiket végül át kellett élnie mellette.

Ami nagyon tetszett a regényben, az a hangulat volt és a korrajz. Részletesen bemutatásra kerültek a korabeli berendezések, öltözékek, ételek, események. Az a fullasztó miliő, melyben Zsófia Franciaországban él, teljesen ellentétes a possenhofeni mindennapok szabadságával, s szinte érezni a borzongást, melyet Zsófia érez a börtönszerű otthonában. Ugyan az időkezelés idővel kissé zavarossá vált, nem mindig tudtam, hány év telt el események között, de el tudtam hinni, hogy pontosan így is történhetett volna (bár a valóságtól eléggé eltérő, hogy Max herceg mikor halt meg). Ám mindezek ellenére azt sem bánnám, ha megjelenne az igaz történet is, hiszen az is legalább ilyen érdekesnek tűnik.

Egy nagy negatívumot azért így a végére megjegyeznék, a könyv hemzsegett az olyan apró hibáktól, melyet egy újraolvasással ki lehetett volna szűrni. Gondolok itt névelők hiányára, kötőszavak felesleges ismétlésére mondaton belül, vagy nem egyeztetett toldalékolásra. Hosszú távon ezek nem csak zavaróak, de bosszantóak is, ha már az ember ennyi pénzt kiad egy könyvre, legalább minőséget kéne kapnia.

Összességében tetszett a könyv, kedvet kaptam a filmverzió megnézéséhez is, de nem fog a kedvenceim közé tartozni a regény, ám arra pont jó volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet a hercegnővel kapcsolatban.

„… Ekkor észrevett egy kis hangyabolyt a padlón. Nézte az apró rovarokat, és nagyot sóhajtott. Lám, ők pontosan tudják, mit kell tenniük. Előre meghatározott, meg nem változtatható terv szerint élnek. Ezzel szemben mi emberek szabadok vagyunk, és mindig van választásunk. Mi döntjük el, megteszünk-e valamit vagy sem. Lehet, hogy hangyának kellett volna születnem, gondolta Zsófia csüggedten. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha soha nem kéne döntéseket hoznom…” /243. o./

Könyvekre még mindig szükség van...

Ugyan az alábbi esszét már több éve írtam egy pályázatra, de a mai napig nagyon büszke vagyok rá, és ezen a blogon abszolút témába vágó. :)

Könyvekre még mindig szükség van

A 21. század kétség kívül a technika fejlődésének korszaka, szinte valamennyi háztartásban fellelhető a számítógép internetcsatlakozással, legalább egy televízió és további, az ember szórakoztatására szolgáló készülékek. Nagyszüleink pedig csodálkozva veszik észre, ami ennyi idősen számukra a szabadidő kellemes eltöltését jelentette, számunkra nem több unalmas időpazarlásnál. Felmérések igazolják, a harmadik évezredben az olvasás háttérbe szorult; az egykori klasszikus regényeket inkább filmen nézzük, mintsem elolvasnánk. Felmerül a kérdés, lassan nem áldoz az ember néhány órát egy izgalmas könyvre, feledésbe merülnek a történetek, fölöslegessé válnak a könyvesboltok, bezárnak a könyvtárak, nem lesz több író?

A legtöbb fiatal napjainkban csak akkor olvas, ha kötelező olvasmányról van szó, de esetenként ekkor is kerülőutat választ, megszerez egy filmfeldolgozást, vagy a világhálón utánanéz a könyv tartalmának. Ebben talán az is közrejátszik, hogy a diákságnak megteremtették a lehetőséget, hogy megkerüljék a problémát, de lehet kritika is, mely ezek ellen a könyvek ellen irányul. Nincsen egy olyan könyv sem, mely valamennyi embernek elnyerné a szimpátiáját, kiváltképp ezek, azok a történetek, melyekről azt állítják, az alapvető műveltség elsajátításához elengedhetetlenek, de talán nem tizenéves korban.

Nem egy olyan könyvvel találkozunk tanulmányaink során, melyeket akár egy fejezet után leraknánk, s ez nem feltétlenül a könyv minősége miatt van. Például Homérosz eposzai minden bizonnyal sokkal kedveltebbek lennének, ha olyan formában olvashatnánk őket, ami könnyebben „emészthető”. A 21. században sajnos nem tudjuk befogadni a régies stílusokat, kifejezetten távol áll tőlünk az a verses forma, mely még rímeket sem tartalmaz. A legsajnálatosabb, hogy az évszázadok alatt a magyar nyelv is olyan drasztikus változáson ment keresztül, hogy a néhány száz évvel ezelőtti nyelvezetünket már nem értjük.

Jogosan teheti fel a diák a kérdést, miért nem kerül be néhány kedveltebb, egyszerűbb szójárású szerző a listába, mint például Charlotte Bronte, Agatha Christie vagy Margaret Mitchell? A válasz kézenfekvő lehet, de talán nem kielégítő. Ezek azok az írók, akik ugyan híres és populáris műveket alkottak, de azokkal nem tettek hozzá annyit a világirodalomhoz, mint Victor Hugo, Goethe vagy akár Voltaire. Egyébként is, az ember azt olvassa el, ami érdekli.

Az ezredforduló óta megfigyelhető, hogy felgyorsult életünkben akkor sem jutna annyi idő az olvasásra, mint évtizedekkel ezelőtt, ha szeretnénk. A fiatalok mást sem látnak, mint a felnőttek állandó rohanását a munkában és a magánéletben egyaránt, és ők maguk is sietségre kényszerítődnek a környezetük által, és mire eljönne az olvasásra szánt idő, az óra már egy késői időpontot kongat.

Az elmúlt néhány évben általában azok a könyvek keltek el a legnagyobb példányszámban, amelyek a legtöbb bírálatot kapták. Ezek közül kiemelkedik a katolikus egyház által elítélt Harry Potter könyvsorozat, valamint az amerikai Dan Brown bestsellere, „A da Vinci-kód”. Természetesen ezek a könyvek is megosztják a közvéleményt, de legalább az emberek addig is olvasnak. Nem egy olyan gyerek él szerte a Földön, aki J. K. Rowling könyveinek hatására szerette meg az olvasást, én is közéjük tartozom.

Sokan támadják a brit írónőt, hogy egy olyan univerzumot teremtett meg, amely megcáfolja a Biblia tanításait, de Brown ennél is tovább ment, mikor könyvében a Szent Írást szinte csalásnak titulálta. S talán igaz, hogy mindezt csak a fantáziájuk szülte, de az az érdemük vitathatatlan, hogy emberek millióinak adtak kedvet az olvasáshoz.

Az Interneten lépten-nyomon bukkan az ember olyan honlapokra, melyek fanfictionokat tárolnak. Olyan lelkes fiatalok munkáit, írói próbálkozásait, melyeket szeretett könyvük folytatására való várakozás váltott ki belőlük, és túl azon, hogy előszeretettel veszik, ha valaki elolvassa őket, és véleményezi, ők is megteszik, hogy más művét építő jellegű kritikával látják el. Hát nem éri már meg ezért a fiatalokra bízni, hogy mit olvasnak, ha már egyszer a kötelező olvasmányokkal szemben ezek hatással vannak rájuk? Gondolkodásra, további történetek olvasására sarkallja őket egy pozitív élmény.

Persze előfordulhat az az eset is, hogy csalódunk egy könyvben, és elveszik a lelkesedésünk az olvasás iránt. Ekkor azonban mi is épp oly hibásak vagyunk, mint az olvasott mű, mert túl azon, hogy nem tetszik nekünk, hagyjuk, hogy ellopjon tőlünk egy olyan érzést, melyet szinte lehetetlen más úton pótolni.

Ezek után tegyük fel újra a kérdést: Nem áldoz az ember néhány órát egy izgalmas könyvre, feledésbe merülnek a történetek, fölöslegessé válnak a könyvesboltok, bezárnak a könyvtárak?

A válaszokat valamennyi ember tudja, csak hajlamos elfelejteni. Világháló ide - televízió oda, az olvasás örömére mindörökké szüksége lesz az embereknek, hogy legalább egy minimális időre elmenekülhessenek az élet fáradalmai elől, hogy olyan kalandok részesei lehessenek, amiket valós körülmények között nem élhetnének át. És amíg könyvekre igény van, addig nem zárhatnak be sem a könyvesboltok, sem a könyvtárak.

És hogy szükség van-e újabb és újabb írókra?

Természetesen igen. Hiszen a könyvesboltok polcait fel kell tölteni frissebb kiadásokkal, új kalandokkal, könyvek színes skálájával. És ki tudja, hogy az ifjabb nemzedékekben nincs-e ott egy újabb írózseni, egy remek költő, vagy csak egy egyszerű író, aki elgondolkodásra késztet másokat. Én éppen ezért merem hinni, még én is lehetek híres író, mert könyvekre még ebben a felgyorsult világban is szükség van.

Az első pipa: Fábián Janka - Az angyalos ház

Fábián Janka: Az angyalos ház

Ha egy régi ház mesélni tudna…

A Könyvmoly Párbajra elsőnek Fábián Janka új regényét választottam, mivel az írónő stílusa már akkor magával ragadott, mikor még csak az első történetet kezdtem tőle, hiszen olyan kedves, bájos, szívmelengető hangulatban íródott, hogy az egy pillanat alatt képes magát belopni az ember szívébe. És éppen így történt Az angyalos házzal is.

Nyár óta vártam izgatottan a könyv megjelenését, amikor lehetőségem adódott egy részletet olvasni belőle író-olvasó találkozó alkalmával, és már akkor felkeltette az érdeklődésemet, így nem is tartom meglepőnek, hogy milyen gyors iramban sikerült kiolvasnom, röpke pár óra alatt. Ahogy az sem újdonság öt Fábián-regénnyel a hátam mögött, hogy ismét imádtam.

„Ehhez hasonló házak, ugyanilyen kedves szobrokkal, ezrével vannak Budapesten. Pénz pedig nincs rájuk, sem a felújításukra, sőt, sokszor még a megőrzésükre sem.” /17.o./

A történet középpontjában egy régi ház áll, melynek legfőbb ismertetőjegye a díszítésként szolgáló angyalszobrai. 1910-ben itt vált felnőtté a ház négy saját angyala, a sztori mesélője, Hilda, húga Márti, valamint Manci és Lina. Az elválaszthatatlannak tűnő barátnők közé azonban beférkőzik a féltékenység és szerelmi vetélkedés a kor leghíresebb színésze, Hajnal Imre miatt, majd a politika, s így megváltozik kapcsolatuk, s ahogy egyre közeleg a világháború kitörése, a hangulat is egyre feszültebbé válik, s már korán sejthető, hogy a tragédia elkerülhetetlen.

1993-ban az immár 99 éves Hilda néni már egyedül él az angyalos házban, már szinte az életbe is belefáradt, de mikor egy fiatal egyetemista lánynak, Zsuzsának elmesélheti a régi történeteket, új erőre kap, szinte megfiatalodik.

A harmadik idősík pedig 2008-ban játszódik, ekkorra Zsuzsa már tanárnőként dolgozik, és egyik legfontosabb feladataként az életveszélyessé vált ház megmentését tekinti, s közben szembesülnie kell vele, még ennyi év után is milyen komoly hatással van rá Hilda néni története.

Annak ellenére, hogy három különböző időszakban történnek az események, abszolút követhető a sztori, hiszen remekül van felépítve. Fábián Janka stílusát is egyre gördülékenyebbnek érzem, sehol sem válik unalmassá egyetlen leírás sem, hiszen egy olyan oldalát ismerhetjük meg a száz évvel korábbi Magyarországnak, amit jó lett volna ismerni. Mikor még az egyik legfőbb szórakozási lehetőség és társas kapcsolatok építési módja a Jégpálya látogatása volt, mikor konflisokkal lehetett utazni, vagy a mozi még szinte kuriózumnak számított. Ilyenkor vágyom én arra igazán, hogy utazást tehessek a múltba, ha csak egy röpke időre is.

Ami kissé meglepő volt számomra, hogy ebben a regényben milyen fontos szerepet kapott a század eleji politika, ami ugyan az I. világháború előtt állva érthető, de kicsit már úgy éreztem a titokzatos Fantom miatt, hogy lassan politikai krimibe hajlik az egész. Mindenesetre a végső csavarra nem egészen számítottam.

Nagyon szerethető karakterekkel találkozunk a könyvben, vagy éppenséggel gyűlölhetőekkel. A kedvencem Márti volt, mert nála láttam a fejlődést, hogy mennyit változik, hogy lesz egyre érettebb és intelligens. A másik kedvencem pedig Etelka néni, aki azonnal a szívembe lopta magát azzal a hűséggel, ahogyan barátnője, Hilda néni életét próbálja megkönnyíteni a gondoskodása révén, majd ahogy később igyekszik megóvni az angyalos házat.

Szeretném még külön kihangsúlyozni, mennyire tetszik a borító. Épp olyan egyszerű és letisztult, mint a történet, ám a rajta található kép sugározza mindazt az érzést, amit aztán az olvasással is átélhetünk. Nosztalgiát egy letűnt korszak iránt, valós emberi kapcsolatokat és kiszakadást a mai rohanó világunkból.

Mindezek után azt hiszem, egyértelmű, mennyire tetszett és szerettem ezt a könyvet, és ajánlom mindazoknak, akik szeretik a szép történeteket és a történelemmel átszőtt meséket.