Egy nagy kérdőjel: Széles Sargasso-tenger

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

„Akkoriban én is úgy gondoltam, mint a többi gyerek: minden élt, nem csak a folyó vagy az eső, hanem a székek, tükrök, csészék, kistányérok is, egytől egyig.” /30.o./

Nehéz írni erről a könyvről, annyit gondolkoztam rajta az elmúlt két napban, mit is érzek vele kapcsolatban. Először megragadott valami benne, ami arra ösztönzött, hogy haladjak az olvasással, aztán már csak a hangulat váltott ki belőlem pozitív érzéseket, mert ha valami, az tényleg nagyon profi benne, a végére viszont gyűlöltem a könyvet, és folyton azt néztem, mikor érem már el az utolsó oldalt.

A beharangozó alapján ez egy igazi klasszikus mű, a XX. század alapolvasmánya, aminek ráadásul köze van a Jane Eyre történethez. Ez volt az erős motiváló erő, hogy a kezembe vegyem a regényt. Mielőtt azonban belemennék, hogy milyen fenntartásaim vannak vele, dióhéjban a sztori.

Az Antillák csodálatos szigetvilágában él egy fiatal özvegyasszony visszahúzódó lányával, fogyatékos fiával és néhány szolgálójával. Semmi sincs rendben az életükben, mert fehér niggerként a helybéliek gyűlölik őket, ellenük vannak. Már javulni látszana a helyzet az asszony újabb házasságkötésekor, de a szorongás továbbra is mérgezi mindennapjaikat, és egy szörnyű tűzvészben betetőzik a tragédia, minek következtében menekülniük kell, a család szétszakad, s a fiatal Antoinette egyedül marad a világban, mígnem úgy alakul, hogy feltűnik egy férfi az életében, aki mellett akár boldog is lehetne…

… de nem lesz az, és ekkorra már nem egészen követhető a sztori. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy ez a titokzatos férfi Edward Rochester, A lowoodi árva férfi főszereplője, ám jóval fiatalabb kiadásban. Ha nem tudtam volna előre, hogy ő az, magamtól rá nem jövök (egy ajánlóban olvastam csak róla), mert nem emlékszem, hogy egyszer is leírták volna a nevét. De leszögezném, nálam már valahol korábban kisiklott ez a történet.

Sokszor nem értettem, mi történt, elejtett félmondatokból kellett volna rájönni, hogy mi miért történt, amin az ember hajlamos átsiklani, máskor viszont hiába próbáltam visszakeresni az ominózus részt, nem találtam.
Lehet, nem is megfelelő hangulatban olvastam, de képtelen voltam átérezni a szereplők érzéseit, gondolatait, és így ahelyett, hogy megfogtak volna, taszítottak a maguk őrültségével (mert szerintem ebben a könyvben egytől egyig mindenki őrült volt), defektjével.

A könyv végét is kuszának éreztem, és valami nagyon hiányzott onnan, bár a korábban emlegetett Jane Eyre-ből tudjuk, hogy mi lesz Antoinette (vagyis a férje által Bertha) sorsa, de a korábbi ellenszenv miatt én már sajnálni sem tudom. Úgy érzem, mindent megtett a saját boldogtalansága érdekében.

Azért, hogy valami pozitívumot említsek, a trópusi környezet, a buja növényvilág leírása nagyon magával ragadó lett, szinte éreztem az illatokat, a trópusok forróságát. Szóval ez 5-ös.

Talán egy napon újra elolvasom a könyvet, mert nem túl hosszú, és így időben sem vett el túl sokat tőlem, de addig még sok időnek kell eltelnie. És előtte mindenképpen A lowoodi árvát veszem a kezembe.