És már a második könyv is teljesítve...

Natalie Scharf: Sopfie, Sissi lázadó húga

„A jelent élvezd, a jövőt ne firtasd, ami bánat sújt, mosolyogva tűrd el! E világon még sose volt halandó boldog egészen.” /Horatius/

Ez az idézet szövi át Natalie Scharf egész regényét, s tökéletes mottónak bizonyul egy olyan élethez, melyben a főhősnővé emelt Sophie, azaz Sissi lázadó húga pillanatnyi boldogságát, s annál hosszabb szenvedését követhetjük nyomon.

Egy olyan világba kaphatunk betekintést, melyben még a lányok nem dönthettek szabadon a férjük személyéről, mikor az anyáktól elszakították gyermekeiket, hogy a rangjuknak megfelelő nevelést biztosítsanak számukra, és ahol a titkos szerelem olyan bűn volt, melyért akár őrültek házába is zárhatták szerencsétlen embereket.

Sophie nem elég, hogy hercegnőnek született, de Sissi nővére császárnévá koronázását követően Európa egyik legkívánatosabb menyasszonyjelöltjévé is válik. Hercegek, királyok, császárok versengenek a kezéért, ám ő nem kíván sosem férjhez menni, főleg nem szerelem nélkül. Azonban a kötelezettség alól ő sem bújhat ki, így mikor gyermekkori jó barátja, a bajor uralkodó, II. Lajos feleségül kéri, már beletörődni látszik sorsába, de megpillant egy fiatalembert a vonatra várva, s egy pillanat alatt kölcsönös szerelem szövődik közöttük egy élet hosszára…

A történelemkönyvek nem túl részletes beszámolói alapján tudhatjuk a száraz tényeket, mely szerint Zsófia végül nem ment feleségül a homoszexualitásra hajlamos, őrültnek tartott Lajoshoz, így végül a francia Ferdinánd herceggel kötött házasságot. Mindezen eseményekhez ragaszkodva, ám ezeket kiszínezve íródott a regény, hiszen Zsófia könyvbeli szerelmese, Edgar a valóságban nem létezett. Az aprólékosan kidolgozott történet azonban igaz is lehetne, hiszen a hercegnő bátor és szilaj jelleméhez illenék egy ilyen romantikus történet.

A regény elolvasását követően megpróbáltam alaposabban utána járni Sophie életének, mert felkeltette az érdeklődésemet. Egészen kislánykorom óta Sissi volt a kedvenc történelmi figurám, így megdöbbenve jöttem rá, testvéreiről alig tudok valamit, pedig a legifjabb húgának története éppen olyan regényes és izgalmas volt, mint az övé. Nem túl sokat találtam Zsófiáról, de az internetes adatok alapján megtudtam, Sophie végül boldog házasságban élt férjével, majd későbbi éveiben szerelmes lett egy doktorba, akivel viszonyt is folytatott.

A könyv karaktereit kissé fekete-fehérnek érzem, mert mindenki vagy túl jó, vagy túl rossz. Ferdinánd már az első lapoktól ellenséges figura, és később is csupán egy pillanatig hiszem el, hogy a zord külső akár érző lelket is rejthetne. A valósággal ellentétben, ebben a házasságban Zsófiának egy percnyi boldogsága sem lehetett, bár esélyt sem adott férjének, mert meg sem próbálta, hogy Edgart elfelejtse, pedig bennem felmerült a kérdés, a herceg tényleg csak egy trófeát látott feleségében, vagy az első pillanattól vonzódott hozzá, csak képtelen volt érzelmeit kifejezni?

Edgarról mindaz, amit elárul nekünk az írónő, szimpatikus és vonzó, de számomra túl egysíkú. Nincs benne semmi változás, fejlődés a történet eleje és vége között eltelt évek alatt, mindig ugyanaz a jóképű, hűséges, romantikus férfi marad. Számomra ez a tökéletesség már unalmas.

Sophie személye ugyan változik az évek alatt, mert a kezdetben folyton lázadó lányból a végére a gyermekiért harcoló anya lesz, aki még a haját is eladja, csak hogy újra láthassa őket, mégis úgy érzem, a saját boldogtalanságának okozója volt. Ha nem mindenáron azt akarta volna elérni, hogy a szülei engedjék, egy egyszerű polgárhoz menjen feleségül, hanem megelégedett volna a Lajos melletti élettel, aki nyílván sosem várta volna el tőle, hogy teljes értékű felesége legyen, élete végéig folytathatta volna titkos kapcsolatát a szeretőjével. Ő azonban a bátyja példáját látta maga előtt, aki végül csak elvehette színésznő szerelmét, arra azonban Zsófia nem gondolt, hogy abban a korban, amit egy férfi megtehetett, egy nő még akkor sem, ha hercegnő volt. A későbbiekben pedig, ha megpróbált volna legalább egy kicsit közelebb kerülni a férjéhez lelkileg, akár boldog is lehetett volna, és nem kényszeríti olyan kegyetlenségekre a herceget, mint amiket végül át kellett élnie mellette.

Ami nagyon tetszett a regényben, az a hangulat volt és a korrajz. Részletesen bemutatásra kerültek a korabeli berendezések, öltözékek, ételek, események. Az a fullasztó miliő, melyben Zsófia Franciaországban él, teljesen ellentétes a possenhofeni mindennapok szabadságával, s szinte érezni a borzongást, melyet Zsófia érez a börtönszerű otthonában. Ugyan az időkezelés idővel kissé zavarossá vált, nem mindig tudtam, hány év telt el események között, de el tudtam hinni, hogy pontosan így is történhetett volna (bár a valóságtól eléggé eltérő, hogy Max herceg mikor halt meg). Ám mindezek ellenére azt sem bánnám, ha megjelenne az igaz történet is, hiszen az is legalább ilyen érdekesnek tűnik.

Egy nagy negatívumot azért így a végére megjegyeznék, a könyv hemzsegett az olyan apró hibáktól, melyet egy újraolvasással ki lehetett volna szűrni. Gondolok itt névelők hiányára, kötőszavak felesleges ismétlésére mondaton belül, vagy nem egyeztetett toldalékolásra. Hosszú távon ezek nem csak zavaróak, de bosszantóak is, ha már az ember ennyi pénzt kiad egy könyvre, legalább minőséget kéne kapnia.

Összességében tetszett a könyv, kedvet kaptam a filmverzió megnézéséhez is, de nem fog a kedvenceim közé tartozni a regény, ám arra pont jó volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet a hercegnővel kapcsolatban.

„… Ekkor észrevett egy kis hangyabolyt a padlón. Nézte az apró rovarokat, és nagyot sóhajtott. Lám, ők pontosan tudják, mit kell tenniük. Előre meghatározott, meg nem változtatható terv szerint élnek. Ezzel szemben mi emberek szabadok vagyunk, és mindig van választásunk. Mi döntjük el, megteszünk-e valamit vagy sem. Lehet, hogy hangyának kellett volna születnem, gondolta Zsófia csüggedten. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha soha nem kéne döntéseket hoznom…” /243. o./