Takami Kósun: Battle Royale - Borzalmas és letehetetlen

Takami Kósun: Battle Royale

Sosem hittem volna, hogy ezt a könyvet valaha is elolvasom, mégis így történt. Néhány évvel ezelőtt ajánlották nekem, de mikor elolvastam a fülszöveget, hátra hőköltem, hogy ez annyira nem az én világom, hogy szó sem lehet róla. De ugyebár a közmondás is úgy tartja, soha ne mondd, hogy soha.

Így történt, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt besétáltam egy könyves boltba, az akciós regényeket néztem, mikor a kezembe akadt igencsak leárazva ez a vaskos, nem túl bizalomgerjesztő borítóval ellátott regény. Fogalmam sincs azóta sem, miért döntöttem mégis úgy, hogy megveszem, hiszen továbbra sem volt szimpatikus a leírása, de úgy éreztem, ennek a könyvnek haza kell velem jönnie, kiválasztott magának. Ezer forintom pedig éppen akadt… ennek ellenére hosszú ideig tartott, míg végül ki is nyitottam, és olvasásra szántam el magam. De a végeredmény megdöbbentő. 740 oldal kevesebb, körülbelül 40 óra alatt. Mert ez a könyv igenis tudott valamit…

Tavaly decemberben olvastam életem első disztópiás regényét, a kissé hasonló alapötletű, „Az éhezők viadala” trilógiát, talán ezért is vettem a bátorságot, hogy megpróbálkozom a Battle Royallal. Amilyen félve vágtam neki az előbbinek, annyira rettegve ennek. Hiszen azért nem túl szívderítő történet, ahol egy halom gyereket összezárnak, és kényszerítik őket egymás meggyilkolására, ha életben akarnak maradni.

Nem összehasonlítást szeretnék írni a két műről, de kétségkívül mégis azt teszem, mivel valamennyire egyezik a szituáció, és alig másfél hónap különbséggel olvastam őket.

„Csak most jöttem rá, hogy nem tudok semmit a többiekről. Valójában milyen emberek? Mert… nem láthatsz bele mások lelkébe.” /93.o./

A Battle Royale legnagyobb erénye szerintem a több nézőpontúság, mert így minden szereplő indítékát, háttértörténetét és halálának okát megismerhetjük. Igaz, hogy ezzel lényegesen brutálisabb lesz, mint Az éhezők viadala, ahol a résztvevőkről sokszor csak annyit tudunk, hogy meghaltak, és nem ismerjük a körülményeket, de itt minden karakter halála kegyetlenül és naturalisztikusan ábrázolásra kerül. A legkegyetlenebb gyilkosságtól a legelgondolkodtatóbb, legmeghatóbb halálig.

Annak ellenére, hogy 15 éves gyerekekről beszélünk, nem tudtam mindenki halálát sajnálni, mert egyesek – bár nem sokan – igenis megérdemelték, viszont sokakat megkönnyeztem. Szinte velük féltem, aggódtam végig az egész „játékot”, mert nincs is annál szörnyű, mint kételkedni a tulajdon barátaidban, hát még az általad nem annyira ismertekben.

Sokat gondolkodtam olvasás közben, én mit tettem volna az adott helyzetben, de nem tudom. Hiszen egy ilyen szituációban, amikor tényleg senkiről sem lehet tudni, mennyire megbízható, nehéz helyesen, a morálnak megfelelően cselekedni. Ezért nem tudom a legtöbbjüket elítélni a gyilkosságokért, mert nem lehetek benne biztos, hogy én másként cselekedtem volna, ha a szigetre kerülök, hiszen freudi módra mindenkiben ott munkál az élni akarás ösztöne.

Ami még hatalmas pozitívuma a több nézőpontúságnak, hogy nem lehettünk benne biztosak, ki marad a végén életben utolsóként, bár azért kicsit sejthető, kik lesznek az utolsók között, hiszen a főbb szereplők megvoltak a könyvben.

Azért megemlítenék negatívumot is, bár erről nem a szerző tehet, inkább az én pocsék memóriám. Nagyon nehezen barátkoztam meg ennyi japán névvel, és sokszor el is felejtettem, ki kicsoda is, mi volt az ő sztorija, mi történt vele a szigeten. Talán jegyzetelhettem volna olvasás közben, mert ugyan kaptunk osztálynévsort, térképet, meg számozva voltak olvasás közben is a szereplők, de én még így is belegabalyodtam néha a dolgokba. De tényleg, ez nem az író hibája, evidens, hogy egy japán szerző japán nevekkel lássa el a szereplőit.

Érdekes, hogy míg nem is olyan régen „A katedrális” c. regényben a brutalitás mennyiségét túlzónak találtam, addig itt valahogy szemet hunytam felette, pedig rengeteg gyomorforgató és kegyetlen rész volt a könyvben. Mégis, itt „rendben” volt, mert hát az egész regény a halálról szólt. (Az én logikám sem komplett, ugye? J)

Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy pontosan mit is érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyszerre volt érdekes, izgalmas, helyenként megható, máskor brutális, gyönyörű és borzalmas. Hiszen 15 éves gyerekek haltak meg egy „játékban”, egy ugyan kitalált országban, de sosem tudhatjuk, nem-e jut idáig a világ. És ezt a gyomorszorító érzést csak erősíti a tény, hogy az író 1997-re helyezte az eseményeket. Még sokáig a hatalmában fog tartani ez a könyv, és még nagyon sok mindent át kell vele kapcsolatban gondolni.

Örülök, hogy végül megvettem ezt a könyvet, és nem csak azért, mert ár/érték arányban remekül jöttem ki belőle, hanem mert ez is remek példája annak, hogy végre tényleg bebizonyosodik, hogy nem csak a limonádé könyveket tudom értékelni és szeretni.